Változó

Hasonló tematikájú sétán már tavasszal is részt vettem. Akkor a Maszkok, firkák, egyebek címet viselte, és a negyed6-negyed7 fesztivál része volt a program. Akkor április ellenére nagykabátban sétáltunk, esett a hó, havas eső, most ezt a szeptember eleji vasárnap volt valószínűleg az utolsó alkalom, mikor felvehettem a kedvenc nyári ruhámat.

Ami tavaly ilyenkor a slam poetry volt számomra, az most a street art. Hirtelen az érdeklődésem középpontjába került, aztán majd meglátjuk, meddig tart ez a lelkesedés. Persze másképp is összekapcsolható a kettő (és így akár azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen egyfolytában ugyanaz a jelenség érdekel), mégpedig mindkettő képlékeny, változó, folyton alakulásban létező mivolta miatt. Szokták ezt kritikaként is felhozni a slammel szemben, hogy alkalmi, nem maradandó. De kérdés, hogy lehet-e egy bizonyos önkifejezési módot, a kreativitás, az alkotói hajlam egy adott módon történő megnyilvánulását azon az alapon degradálni, mert olyan médiumot használ ami nem az örökkévalóság illúziójával kecsegtet. Főleg a digitális kultúra korában.

Az áprilisi sétán a Printában. (Forrás: facebook.com/bupap)

Ahogyan belevágunk a sétába, Lénárd Anna, a séta vezetője rögtön megemlíti, interaktív programnak szánja a mait, hiszen a téma jellegéből adódik, hogy amiről egy hete még tudott beszélni, annak ma már lehet, nem találjuk helyét. Ellenben felfedezhetünk útközben is újabb dolgokat (ez valóban meg is történik majd a séta vége felé).

Előbb a Gödör környékén sétálunk, mintegy bemelegítés gyanánt, hogy a ráhangolódjunk arra, hogy az elkövetkező két-két és fél órában jeleket keresünk majd a város testén, majd a romkocsma-negyed felé vesszük az irányt.

Hogy mikor szerettem bele Belső-Erzsébetvárosba? Szeretem ahhoz az estéhet kötni, amikor Molnár Illés könyvbemutatóján jártam a Kazimírban. Január vége volt, már teljesen besötétedett, esett az  eső, óvatosan tipegtem a macskaköveken, és ahogy az épület előtt felnéztem az utcalámpára… na ez az a pillanat. De ez nem teljesen igaz, némileg csúsztatás. Hiszen sétáltam már úgy haza irodalmi programról, hogy saját életemből kiszakadva bámultam a Király utca házainak homlokzatait. Később pedig még egy konkrétan e városrészről szóló városszociológiai szakkönyv bemutatójáról is írtam.

Néhány héttel ezelőtt sokat törtem a fejem azon, vajon melyik a kedvenc épületem a városban, de nem tudtam rá választ adni. Pedig kézenfekvő megoldás lett volna a Gozsdu udvar. Tavaly jártam itt először, augusztus huszadikán, az akkori Vagány Históriák vetítés alkalmából a Gozsdu Manó Klubban (slam is volt!), aztán a már említett áprilisi BUPAP-sétán is szó volt róla. S megint a palimpszesztszerűség az, amiért ez hely annyira izgat.

No de ne szaladjunk előre, ez egy séta, és először a Paulay Ede utcában nézelődünk. Nincs nálam a jegyzetfüzetem, a telefonom lemerülőben, egy táskám mélyén talált (mire nem jó egy kaotikus tartalmú női táska!) cetlire írok fel a kulcsszavakat: identitás, területkijelölés, public art, recerse graffiti, stencilezés, stb.  Alig kezdődött el a séta, de már benne vagyunk a sűrűjében, még azt is észre vesszünk, amihez amúgy mindennapi városbeli jövés-menéseink során már hozzászoktunk: a rongáláson túl valóban semmi egyébbel nem szolgáló firkákat is. Túratársaim a hátam mögött lelkesen örülnek  annak, hogy de jó, hogy eljöttek, ez egy tök jó program, és hogy szűkebb lakóhelyükön is majd élénkebb figyelemmel fognak ezentúl járni-kelni.

A street art természetesen nem ezeket a firkákat jelenti (a probléma persze a szokásos, meddig csak kárt okozó firka, és honnak kezdve utcai művészet, hol  a határvonal), hanem például az, amit Sbagliato csinál: ablakot fest a tűzfalra. A belső-erzsébetvárosi tűzfalak amúgy is csábítóak, legyen szó arról, amit Yves Lavoyer csinált a Rumbach Sebestyén utcában (de  amit már nem láthatunk), vagy azokról a projektekről, amikor megbízás alapján festenek ki alkotói csoportok egy-egy tűzfalat (lsd Király utca, a Gozsdu Udvar bejáratától pár méterre, a Klauzál téri zöldség-gyümölcsös, vagy éppen a Mika Tivadar fala).  De street art a sok-sok matrica is, amilyenek például a Madách utcai Telep bejáratánál találhatók. Nagyrészt vendéglátó helyek  reklámjai, de felfedezem  köztük Brückner János Híres Magyar Hipszterek kiállításának reklámmatricáját is.  Két nappal később a Kalicka Bistróban szinte felsikoltok örömömben, ahogy észreveszem a pult oldalán  a számtalan matricát. Egyébként tényleg jópofa dolog ez a matrica, Lénárd Anna úgy fogalmaz, egyfajta szubkultúráról van szó, ahol a méret a lényeg, mármint hogy kicsi legyen, amihez közel kell hajolni, mintegy ellen pontozásaként az óriási hirdetőtábláknak (további kulcsszavak: reklám, fogyasztói társadalom, társadalomkritika, stb).

Merthogy az utcai művészet ezért is művészet.  Érzékenyen és pontosan reagál. Például, hogy az ingatlanpanama mementójaként ott álló Dob utcai épületet találták meg célpontként maguknak néhányan. Vagy még szebb, ha olyasvalaki érez rá valami lényegesre, aki nem is itt él, nem is érti a nyelvet, nem tud semmit a városrész aktuális helyzetéről, de pont oda ragaszt fel egy bárányt,  ahova.

Aztán vannak itt olyanok, akik nem lát/nem hall/nem szól arcokat visznek fel  a környék különböző pontjaira, vannak egyszeri szövegek és képek, viccesek és kedvesek (és inkább csak magára a műfajra reflektálnak), vannak kemény mondatok és álhírdetések (a Kétfarkú Kutya az egyik legaktívabb ebben), és így tovább.

Érdekes az az aspektusa a  jelenségnek, ha egy-egy street art művész később megbízásokat is kap, például, hogy az ő márkajegyeinek számító motívumokkal dekorálja ki valakinek a lakását. Végeredményben ez is a változékonysághoz tartozik, ahogy ez a tevékenység csúszkál a különféle regiszterekben.

Kuriózumként a séta végén még a kitting arttal is megismerkedünk, azzal a kezdeményezéssel, hogy kötött, horgolt ruhákba öltöztetik a várost (például nemrég a 49-es villamost), vagy épen térburkolati elemeket. Ha meg kellene fogalmazni, mi ez és mi a mondanivalója neki, leginkább gender megközelítésből érdemes nekirugaszkodni.

Nyár közepén  részt vettem egy a No Kredit Szabadegyetem által szervezett street art előadáson. Bár voltak inspiratív pillanatok (például azt végiggondolni, miért fest egy street art művész a fine art világából ismert motívumokat, jeleneteket a nyomornegyedek falainak azon részére, mely leggyakrabban a vizelettel találkozik), nem volt az igazi, mert egy számítógépről ad hoc, „na mi van még a gépen, nézzük csak” alapon mutatott az előadó fotókat az alkotásokról. A lényeg maradt ki:  az alkotásokat terepen látni és befogadni. A BUPAP.sétán viszont megvolt mindez. Még a séta végén a fáradtság is.  

 
Üzemeltető: Blogger.