Nem a haveroknak írunk!

Akik nyomon követték augusztusban a Facebookon a szerzői oldalam frissítéseit, egyik általam szerkesztett cikk reklámozásánál egy hosszabb felvezetéssel találkozhattak, melyben az irodalmi tudósításírás kontraproduktív jellegzetességeire hívom fel a figyelmet. 

Valójában már sokkal régebb óta foglalkoztat ez a kérdés, a tudósítás műfajának megítélése, helyzete, gyakorlatilag magától értetődően, hiszen a mindennapi munkán jelentős részét manapság ez a tevékenység teszi ki. Messze nem újkeletűek tehát azok a kellemetlen érzések sem, amelyekkel viaskodom, legfeljebb annyiban konkrétabb a helyzet, hogy az elmúlt pár hónapban akadt több olyan szituáció is, amely ezeket az érzéseket felerősítette bennem.

Onnan érdemes kezdeni, hogy pár évvel ezelőtt egy felolvasásról szóló tudósításom miatt az est egyik résztvevője – akinek elsőre még nagyon tetszett az írásom, s csak később fordult 180 fokot a véleménye – megvádolt, hogy azt a szöveget egyik haragosa kérésére írtam, az ő megbízásából írtam róla egy szándékoltan gúnyos cikket. Hogy az effajta paranoia - egy cikket úgy félreértelmezni, hogy biztos az direkt rosszindulatból született írás és hasonlók – mennyire jelen van az irodalmi életben, azt azóta is tapasztalom, most már szerkesztőként is. Na de visszatérve a korábbi élményre, hosszú ideig tüske volt bennem ez a történet, mégis, mit képzel, mégis minek néz engem, egy másik ember csicskásának, egy elvtelen kis senkinek, és így tovább, aztán szép lassan rájöttem, tulajdonképpen logikus, hogy engem, írói attitűdömet, elveimet, stb nem ismerve (nem, sajnos nincs az ember homlokára írva), így értelmezte a szituációt, hiszen ha én ki is kérem magamnak a feltételezést, a jelenség igenis benne van ennek a közegnek a mindennapi életében.

És itt van a kulcsfogalom: ebben a közegben, nevezetesen az úgynevezett fiatal irodalom közegében. Hiszen ha belegondolunk, alapvetően értelmetlen, hogy miért is tűnik úgy, hogy folyton magyarázkodnom kell: a tudósítás újságírói műfaj, tudósítunk többek között parlamenti vitanapról, utcai megmozdulásról, sporteseményekről és kulturális programokról. Újságírónak és újságolvasónak (újság alatt itt természetesen az online hírportálokat is értve) ezt eleve nem kell(ene) magyarázni.

De minden megváltozik, ha kelleténél beljebb lépsz a fiatal irodalmi életnek nevezett közegbe, márpedig mivel számomra ennek a mindenkori fiatal irodalom tevékenységének a szélesebb olvasóközönséghez juttatása érdekel, szükségszerűen – legalább is eddig úgy hittem, hogy szükségszerűen – túlságosan bele kellett mennem ennek a szociálpszichológiailag is kétségtelenül izgalmas (igen, itt most tényleg kicsit gunyoros volt a hangnem, míg írtam) kiskerti dzsungelnek a mélyére.

Ebben a közegben azonban teljesen mást jelent a tudósításírás. A „valahogy el kell indulni” eszközét, a ranglétra alsó fokát, kulimunkát, valami kellemetlen, kényelmetlen feladatot. Nagyon sokan – mivel erre a közegre amúgy is jellemző, hogy kissé kiforgatva a bölcsészekre használt szófordulatot: egymás köldökét bámulják, na de erről majd talán a következő ilyen jellegű írásomban többet mondok – nem is értik, hogy mi is ennek a műfajnak az ő áhított írói/költői karrierjükre nézve az értelme, megtapadva ebben a közegben egyszerűen átveszik az egymásnak mesélünk, mi volt tegnap este ezen vagy azon a programon mentalitását.

Hogy valakinek - privát okokból – imponálni akarnak, így írnak egy estjéről. Hogy más azt szeretné érzékeltetni a szövege által, hogy mennyire benne van már ebben a közegben, itt mindenki haver, a konkrét programon kívül mellékesen mennyi mindenkivel jól elbeszélget. Hogy Facebookon mennyi mindenkit betaggelhet a cikk megjelenése után, amiről látják más ismerősök – akik ezen a körön kívül vannak, s hogy érdekli-e ez a tény őket, vagy le se szarják, az most irreleváns –, hogy ki mindenki, a cikkíró szerint fontos, híres, menő szerzővel van látszatra személyes kapcsolata. Vagy egy haver maga kér szívességet, ne legyen már olyan ciki a helyzet, hogy senki nem ír róla, legyen legalább egy tudósítás.

Hasonló indíttatásból született valószínűleg az az írás is pár hónappal ezelőtt, aminek szerzője kvázi ultimátumot szegezett nekem másfél nap után, hogy most már aztán igazán legyen valami a cikkével, mert a haverok már várják. A dologban persze nem a követelőzés és türelmetlenkedés volt a kulcsfontosságú mozzanat, a szerző türelmetlen állatfaj, én is az vagyok, nyilván, miután leadja a szövegét, annál gyorsabban szeretné azt viszontlátni az adott lap felületén (most elsősorban az online lapokról beszélek), hanem az indok, a haverok, hogy ők várják, s mindezt olyan megfogalmazásban, mintha számomra is ez lenne az elsődleges szempont egy cikk megjelentetésében, csak most valamiért figyelmeztetni kellene rá: hiszem tudod, a haverok!

Útjaink a szerzővel – akinek szövegéért annak színvonala miatt egy pillanatig se bánkódtam, sőt – csak hosszas szóváltás után váltak külön, melyben kiemelte, hogy mégis honnan is tudhatta volna, hogy engem az övével teljesen ellentétes elvek vezérelnek, a bulikon (!) nem erről cserélnek eszmét a többi fiatal irodalmárral. Ostoba is vagyok, hogy a szélesebb olvasóközönségről hadoválok, mert olyan nincs. Neki meg amúgy is elég az a pár lájk, amit a haveroktól majd kap.

Mintha minden addigi tapasztalatom, amit e műfaj űzése terén és ebben a közegben szereztem, ebben az egy esetben sűrűsödött volna össze. Hogy ez itt így megy, és kész.

Ahogyan augusztusban is írtam, hogy ennek a közegnek a szereplői miközben természetes módon nagyobb ismertségre áhítoznak, saját tetteikkel zárják ki magukat ebből. Azzal a mentalitással, hogy úgyis csak a haveroknak lesz, és annyi bőven elég, maguk fosztják meg magukat a lehetőségtől. A kudarc bele van kódolva a rendszerbe, amivel legtöbben 17-18 éves korukba már bekerülnek.

De ha még nem is ennyire kirívó, extrém példáról van szó, ott vannak azok a tudósítások, amelyekről sikít, hogy ezt csak az érti, aki ott volt a rendezvényen, vagy személyesen ismeri a résztvevőket.

De miért annak írnánk, aki ott volt a rendezvényen?

Nem annak akarunk valami plusz információt elmondani, aki nem lehetett jelen?

Nem azokkal szeretnénk megismertetni az adott program résztvevőit, akik nem ismerik őket? (Maga az adott program is részben nem ezért van? )

Négy-öt évvel ezelőtt, mikor még semmi közöm nem volt ehhez a közeghez, nagyon sok tudósításban éreztem azt, hogy ezek a szövegek maguk is szeretnék, hogy azt érezzem, semmi közöm hozzá, kívülálló vagyok, nem vagyok bennfentes (a cikkíróval ellentétben). Aztán máshogy alakultak a dolgok, kicsit tompult ez az ellenérzés, de most pár hónapnyi egymáshoz nagyon hasonló, számomra nehezen elfogadható mentalitást tükröző esemény tapasztalata megint előhozta ezeket a kényelmetlen ellenérzéseket.

"S ha kiszakad ajkam, akkor is"… akkor leírom, a virtuális világba kiáltom a jelszót:

NEM A HAVEROKNAK ÍRUNK!

S ha lesznek is, nyilván nem kevesen, akik még annyi fáradtságot sem vesznek, hogy elgondolkozzanak ezen, legalább én tartom magam ehhez továbbra is. Számomra nem ismeretlen kifejezés a szélesebb olvasóközönség, és nem értelmezhetetlen, hogy attól még, ha valaki rendszeresen olvassa írásaimat, nem feltétlenül kíván ivócimborámmá is válni. És megfordítva is: nem az ivócimborák sokasodása az olvasótábor növelésének egyetlen módja, talán esetleg túl kellene rajtuk látni, mert ott vannak az olvasók. Ott van a szélesebb közönség, csak venni kellene a fáradtságot megszólítani őket is.

Nyomj egy lájkot, vagy osztd meg az írást, ha te is úgy gondolod, hogy igenis van szélesebb olvasóközönség, és hogy számukra kell a cikkeket írni, őket kell megszólítani, nem pedig egymás köldökét bámulni!

(Leadkép: William Hogarth: A Midnight Modern Conversation)
Üzemeltető: Blogger.