Átjárások

Néha épp úgy jön ki jól a lépés, ha nem azonnal, első nekifutásra írok meg valamit. Így vagyok most például a Slam Poetry Budapest novemberi versenyével, amikor is végre rászántam magam, hogy kipróbáljam a zsűrizést. (Aki esetleg nem tudná: az ilyen rendezvényeken a közönség soraiból önként jelentkezőkből áll össze a zsűri.) Ígértem is, hogy megírom, milyen volt ezt megtapasztalni belülről, de aztán jó néhány hétig nem találtam, honnan is érdemes nekikezdenem.

Az egyik legfontosabb mozzanat, ami így négy hét távlatából megmaradt, hogy belülről nézve iszonyú gyorsan zajlik minden. Az a nézőtípus vagyok, aki még ha jól is érzi magát, nem kerülheti el, hogy idővel ingerültté, nyűgössé váljon egy ilyen hosszú rendezvény alatt. Az első sorban ülve azonban erre egyszerűen nem volt időm, miközben a pontozótábla számlapjainak pörgetésére koncentráltam. Míg a nyolcasig érek, eldöntöm, hogyan tovább - futott át elég sokszor az agyamon (a zsűri 0-10-ig pontozhat, félpontokat is adhat, általában 7 pont feletti értékelések szoktak születni, de ezen az estén akadt nem egy 6-os vagy 6,5-ös is), s talán ezzel is érzékeltethető, milyen tempóról is beszélek.

Könnyűnek, lazának, vagy éppenséggel tessék-lássék módon végzett feladatnak tűnhet ez így kívülről, pedig messze nem erről van szó. Még én is, aki pedig nem szívbajoskodom megírni a véleményem, én, aki ha kritikaírásról van szó, némi túlzással szólva nem ismerek se barátságot, se szerelmet, is éreztem, hogy basszus, ennek itt most tényleg komoly tétje van, Kiáll a fazon a színpadra, elmondja a mondókáját, te meg az arcába tolod, hogy szerinted szar volt. Ha jól ismered az illetőt, azért, ha akkor láttad először, akkor azért nagy a tétje. Mindezt iszonyú tempóban, legalább is ahhoz képest félelmeset rohanásban, hogy mennyit lehet kérődzni például egy verseskötet kritikáján, újra és újraolvasni, félretenni, ha megakadok hagyni, hogy a véletlen adjon egy újabb löketet.

Mert ez az, amit itt nem lehet, Nem mondhatod, hogy bocs haver, ott a második perc környékén amit mondtál, mondd el lécci még egyszer, ráadásul ugyanúgy, ahogy az előbb adtad elő. Nem
 lehet azt mondani, hogy félreteszem egy kicsit ezt a szöveget, és inkább meghallgatok még két másikat, mielőtt döntést hozok (ne feledjük, mégiscsak egy pontozásos verseny, itt sokat számít a sorrend, míg ez persze valahol egy mankó is  - mert mindig ott van, hogy ha X-nek azért, amit előadott ennyi és ennyi pontot adtam, akkor amit épp most hallok Y-tól, az ahhoz képest vajon mennyivel rosszabb vagy jobb).

Mint ebből is látható nem akartam, és nem is nagyon tudtam volna kibújni a bőrömből, és elfelejteni, hogy amúgy a mindennapokban is szövegek értelmezésével és értékelésével foglalkozom, Márpedig ennek következménye, hogy ha egy nyolckeres szöveget vagy egy hajléktalanról szóló történetet hallok, akkor visszaidéződik, milyen e témákkal foglalkozó szövegekkel találkoztam, horribile dictu, hogy melyik kritikámban írottakat nem akarták megérteni, következésképpen azóta is magyarázni kényszerülök a gondolataimat. Vagyis ítéleteimben akarva-akaratlanul is sok más ítéletem köszönt vissza.

És talán már sejthető, hova kívánok kilyukadni ezzel a bejegyzéssel: arról a magától értetődőségről szeretnék beszélni, ahogyan a hallott slamszövegek megfelelő értelmezési kontextusát nem ritkán az írott (vagyis az én szemszögemből nézve olvasott) irodalomban találtam meg. Bár ez talán még nem is olyan meglepő, hiszen maga a műfaj is olyan, hogy folyamatosan reflektál más alkotásokra, filmre, zenére, és igen irodalomra is (úgy tűnik, az intertextualitás a slam egyik  meghatározó jellemzője).

Mindez azonban akkor vált igazán érdekessé - és ezért vagyok kénytelen belátni, hogy jól jött, hogy nehezen álltam neki a poszt írásának -, amikor a múlt hét egyik hajnalán egy fiatal költő közéletet tematizáló kötetéről írva épp kritikát, ugyanezzel az átjárhatósággal találtam szemben magam, csak most épp a másik irányból. Mert hiszen  ha egy huszon-harminc éves nagyvárosi fiatal a közéleti jelenségekhez fűződő viszonyáról, erkölcsi döntéseiről, kiállásairól vagy éppen meghunyászkodásairól beszél, akkor értelemszerű, hogy más huszon-harminc éves nagyvárosi fiatalok közéletről vallott gondolataival, akár súlyos erkölcsi horderejű döntéseivel, azoknak slamszövegekben történő megfogalmazásával érdemes az említett verseket első körben összevetni. Aztán persze lehet beszélni arról is, hogy milyen árnyalatnyi különbségek adódnak abból, ha közönség előtt mondod, vagy ha olvasásra szánod a szöveged, de ez bizonyos szempontból már csak részletkérdés. Nekem mindkettő egyaránt elemzendő szöveg.

És akkor ott hajnalban még az jutott eszembe, hogy ez a sok vita a slam körül teljességgel rossz oldalról közelíti meg a jelenséget. Azon túl, hogy  persze rengeteg piti kis személyes gyűlölködés is szerepet kap bennük, amihez aztán utólag igyekeznek valamiféle ideológiát egyik meg másik oldalon is gyártani, szerintem alapvetően ott hibádzik a dolog, hogy végül valahogy mindig a slammerek (főleg a verseskötettel is rendelkező, költő mivoltukhoz képes pofátlanul - legalább is ennek az ismertségnek töredékével sem rendelkezők szemében mindenképpen felháborítóan -  nagy népszerűségre szert tevő slammer-költők) személye válik a diskurzus tárgyává. Az ő alkotói attitűdjük. Szerintem meg  - nem direkt hazabeszélve  - a befogadó lenne az igazán izgalmas eszmecsere tárgya. Hogy onnan kellene elindulni, kvázi önvizsgálatot tartva, ki hogyan van ezzel az átjárhatósággal. Szabadon cikáznak-e a gondolataid a különböző műfajok között, amikor értelmezel egy slamszöveget (és amikor eldöntöd, hogy tetszik-e, akkor már tulajdonképpen értelmezed) , vagy külön kis fiókba zárod, miközben a nyomtatásban megjelent verseket meg megint másban tartod. Tök oké az is, csak tisztázzuk - én például szeretem ezt az írásaimban láthatóvá tenni -, ki honnan szól, milyen szempontok alapján ítél.

Ebből a szempontból nézve a slam poetry akár egy próbatétel. Annak is, aki a gondolataival ki mer állni a közönség elé, vállalva az esetleges negatív reakciókat is, meg annak is, aki saját értelmezői eljárásait teszi próbára egy ilyen extrém szituációban, hogy ha már ez az elsődleges tevékenysége a mindennapokban is, kicsit ismerje meg jobban önmagát is, és hogy mit miért tesz.

(A leadkép Tordai Márton fotójának felhasználásával készült. Forrás.)


Kapcsolódó írásaim: 


Üzemeltető: Blogger.