Még egyszer a szélesebb olvasóközönségről, ami állítólag nem is létezik

Ezüstszombat kora délutánján ülök egy kávézóban, ahol addig sosem jártam,  egy asztalnál olyan emberekkel, akiket addig sosem láttam. Egy városi séta végállomása, pihenés, forró tea kortyolgatása, beszélgetés. Várjuk, hogy az utolsó csapat is befusson. Rendhagyó ez a mostani séta, „kincskereső”, 4-5 fős csoportokban, önállóan járjuk végig az útvonalat, jeleket keresünk, térképeket rakunk össze, szellemes üzeneteket értelmezünk, néha eltévedünk, de nem adjuk fel, és a kitartásért mindig jutalom jár. A téma a szecesszió, egészen pontosan Lechner Ödön munkássága.

Lassan három éve járok rendszeresen különféle városi sétákra. S egyvalami mindig biztos. Hogy a résztvevők, akár ismeretlenül is elkezdik egymást kérdezgetni: voltál már más sétán is? Ennél a szervező cégnél? Milyen másikakat ismersz még? Honnan értesültél róla? Szemmel láthatóan nem kell látványos reklámkampány, ez nem az a terméktípus, hiszen egyszerűen, már-már mozgalomszerűen terjed a híre az effajta programoknak, és még azt is megkockáztatom, hogy a különféle szervező cégek egymással konkurálása még messze nem élet-halál harc, a kereslet még mindig nagyobb (elég csak arra gondolni, milyen hamar betelnek a helyek regisztrációkor), mint a kínálat. 

 Akkor sincs ez másként (sőt!), amikor négy véletlenszerűen egy csapattá szerveződött ember beszélget korábbi tapasztalatairól. Az örömről, hogy ez most valami nagyon izgalmas, valami nagyon lelkesítő, a folytonos panaszáradat, a nyűgös hisztizés, az értelmetlen felháborodások, Budapest protokollszerű fikázása közepette is lehet olyan emberekkel is találkozni, akik nem titkoltan nagyon szeretik ezt a várost, szeretik múltját, kultúráját. Persze eszembe jut az az egy évvel ezelőtti beszélgetés a JAK minifesztiválján arról, mi minden összetevője lehet annak, hogy a budapestiek most kezdik csak igazán birtokba venni lakhelyüket. Mesélek erről is, meg annyi minden másról is, arról a felfedezésről, ami júniusban ért az Írók Boltjában, s azt veszem észre magamon, hogy akaratlanul is a megtestesült irodalomnépszerűsítés vagyok (az áthallás nem véletlen, az iróniadetektort kéretik bekapcsolni). 

Mert ha már szecesszió, szóba kerül Zsolnay is, és nekem reflexszerűen ugrik be, képzeljétek, nemrég megjelent egy regény az életéről (később persze az egyik feladványban is találkozunk a regényből egy részlettel). Vagy éppenséggel azért ugrik be hosszas közös töprengés után az egyik rejtvény megoldása, mert az épületbe gyakran járok könyvbemutatókra. És milyen? - kérdezi aztán egyik játékostársam, és én készségesen mesélek, hogy hallottam ott többek között Esterházyt felolvasni, láttam Bereményit a könyvbemutatóján, stb… Miközben én is sok minden újat megtanulok, mert csapattársaimhoz képest építészet terén én csak szerény érdeklődő vagyok, míg ők szemmel láthatóan szakértő(en) rajongók. 

A játék végén aztán a kávéház asztalára rakott régi képeket nézegetjük. Szóba kerül a múlt utáni kutakodás, a nyomozás, ahogy az apró kis emlékmorzsákból, a tárgyakból, fényképekből, az azokra írt üzenetekből próbáljuk felmenőink életét is kideríteni. A régi fotókról mintha mindenkinek ösztönösen ez jutna eszébe. Megkísérelni áthidalni a szakadékot, ami most és hajdan között van. Talán egy kicsit a séták is erről szólnak, az elveszített folytonosságtudat újramegtalálásáról (ahogy például a már említett könyvesboltos séta is). 

 Élénk társalgás alakul ki különféle programokról, színház, tánc, kiállítás. Egymásnak ajánlják az emberek a különféle eseményeket, Budapest kulturális életét tekintve mindenki egy kicsit más területen van jobban képben. Visszaköszön emlékeimben újra csak az a többször is emlegetett fura párbeszéd, mikor egy felolvasástudósítással hozzám forduló szerző kikérte magának, szerkesztőként ne várjam el tőle, hogy a cikkében a szélesebb közönségnek írjon, mert nincs olyan, hogy szélesebb közönség, csak a két haver, akik majd lájkolni fogják, és aki már nagyon várják, hogy az őket ajnározó írás (vö. egymás körbeszopása) végre megjelenjen. 

 Mert igenis van szélesebb közönség. Nem a tévében kell két mosóporreklám között megpróbálni megkeresni őket, mint ahogy egy kolléga a minap felvetette (vö. feltalálni a spanyolviaszt), nem óriási tömegeket kell bombázni egy alapvetően vékonyka rétegnek szóló információkkal (vö. vak tyúk is talál szemet),de tiszteletlenség azokat az embereket ignorálni, akik nem szakmabeliként, nem munkájuk miatt érdeklődnek a budapesti kulturális programok iránt, csak „laikusként”, "civilként" – ők ugyanis az a bizonyos szélesebb (olvasó)közönség, és ahhoz képest, hogy állítólag nem léteznek, baromira sokan vannak. Olyanok, akik nem a sült galambra várnak, nem arra, hogy majd mások eléjük rakják készen, amit szeretnek, hanem utánajárnak, kutakodnak, információt cserélnek. 

Innen kellene valahogy elindulni tehát az irodalomközvetítés terén is: az ő információs csatornáikat (kereslet) és a mi információs csatornáinkat (kínálat) kellene valahogy egymásba illeszteni. Feltéve persze, ha nem hisszük (és ne higgyük! lehetőleg minél többen ne higgyük!) azt, hogy a kulturális újságírás lényege vállveregetéseket és jó pontokat szerezni egy szűk belterjes közösség ugyanazon akolmelegben punnyadó többi tagjától.


(Mivel a Magyar Pénzverő Zrt által támogatott  Mágnások és muzsikusok című játékos séta a Hosszúlépés! Járunk? szervezésében még máskor is  megrendezésre kerül majd, igyekeztem spoilermentesen írni róla, inkább néhány az eseménnyel kapcsolatos, de más okból foglalkoztató gondolatot szedtem itt most össze.) 
Üzemeltető: Blogger.