Megmérettetett és...

Egy kérdés foglalkoztatott Philippa Gregory A Sötétség Rendje című regényével kapcsolatban: akkor is érdekesnek találom-e a szerző regényét, ha történetét éppenséggel nem az általam kedvelt korszakba, helyszínre, nem az általam kedvelt híres-hírhedt történelmi alakok világába helyezi. 

Nem igazán értem - vagyis dehogynem, bizonyos szempontból tulajdonképpen egyértelmű - miért is kell erőltetni a sok Rózsa neve utánzatot, mikor eleve vesztes ügy felvenni a harcot Umberto Eco regényével. Itália, inkvizíció, kolostor, Sherlock Holmes-os nyomozás - motívumok, amivel újra és újra próbálkoznak, de a végeredmény nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Nem először botlok ilyen témájú könyvbe, és valószínűleg nem is utoljára, viszont még mindig nem tudtak meggyőzni, hogy van értelme az utánzásnak.

Philippa Gregory elsősorban az olyan 15-16. századi Anglia történelmét feldolgozó regényeiről ismert, mint A másik Boleyn lány vagy A fehér királynő, melyekből filmek, tévéfilmek, sorozatok is készültek. Én is így találkoztam a nevével és könyveivel, érdekel a korszak, érdekel, ki milyen történetet talál ki elsősorban Boleyn Anna vagy I. Erzsébet alakja köré. Amikor sok ilyet olvasol egymás után, érezheted csak át igazán, mennyire igaz mindaz, amit többek között Hayden White is mond a múlt fikcionalizásáról (amit aztán kiválóan hasznosíthatsz a "komoly" történelmi regényekről szóló kutatásaid során is - tapasztalatból mondom!). Engem meg nagyon is érdekel, hogy a közös pontokon túl (bizonyos életrajzi elemek ugyanis szinte megkerülhetetlenek még egy a múltbéli eseményekkel lazán bánó lektűrszerző számára is) milyen eltérések adódnak egyik vagy másik szerzőnél, ad absurdum ugyanazon szerző egyik vagy másik regényében.

Philippa Gregory az a szerző, akit könnyen tudok pozitív példaként - A Boleyn-örökségben a három nő sorsának párhuzamos ábrázolásával szerintem valamit nagyon eltalált, vagy abban, ahogy A vörös királynőben bátran vállalta, hogy egy nem kifejezetten pozitív karaktert, Tudor Henrik megszállottan fia fényes jövőjében bízó anyját tesz meg egyes szám első személyű elbeszélőnek -, és negatívként - A királynő bolondja az egyik leggázabb regény, amit az elmúlt években olvastam - emlegetni. A kérdés tehát adott volt: mi történik akkor, ha a szerző radikálisan más helyszínre és más közegbe helyezi regénye cselekményét.

Röviden szólva: totális katasztrófa. Már a borító láttán elfog a kétely. Most, hogy nem a számomra kedvelt témában olvasok egy lektűrt, hirtelen aggasztani kezd, hogy milyen bárgyú a borító, milyen sablonos és közönséges. Egy az egy kaptafára készülő ponyvák sorából. A regény tartalma sem győz meg ennek ellenkezőjéről. Fiatal bárókisasszonyka hős kereszteslovag atyja meghal, s bár hiába hagyja minden birtokát a lányára, a gonosz bátyó azt hazudja, apuka a halálos ágyán megváltoztatta kívánságát, és a lány csak éljen átlagos asszonyi életet: menjen férjhez - mit ad Isten, pont egy ellenszenves kinézetű és viselkedésű alakhoz  - vagy menjen kolostorba, abba, amit épp a hős atya pénze tart fenn, a kisasszonyka, aki az utóbbi megoldást választja, tehát azonnal apátnő lesz.  Mit ad Isten, az inkvizíció által felkarolt árva, de óriási tudásszomjjal bíró papnövendék fiatalember első megbízatása is abba a kolostorba vezet. Holdkóros vagy épp stigmákat produkáló apácák, hisztéria, lázálmok, kétségbeesések, gyanús a hely, a fiúnak pedig ki kell bogoznia a szálakat. Ármány, szerelem, tévútra vivő vágyakozás, kapzsiság és irigység, van itt minden, miközben persze megint nyilvánvalóvá válik, a történelmi regény mindig a jelenkor olvasójának szól, a jelenkor problémáit csempészi bele a múlt történeteibe. Nem csak a női egyenjogúságot hirdető szólamokról kell említést tenni, hanem az olyan apróságról is, hogy nyilván a mai világban nehezen emészthető, hogy volt idő, mikor a boncolás tiltott dolog volt, könnyen boszorkánysággal vádolhattak miatta bárkit. (Ősi trükk:  az emiatt felháborodó olvasó könnyen bevonódik érzelmileg a történetbe, és hát valahol úgyis ez a célja minden regénynek.)

Két ügyet old meg az inkvizítor fiú a könyvben, s mikor a másodikat már csak átlapozom, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg az lesz-e a megoldás, amit már nagyon hamar sejtet a szöveg, akkor veszem észre, hogy valami itt nem stimmel. Regényként tekintettem a könyvre, pedig sokkal hasznosabb lett volna  úgy gondolni rá, mint egy sorozat dupla részes pilotjára.Nem hogy nincsenek a végére elvarrva a szálak, hanem éppen hogy csak útjukra vannak indítva, éppen hogy csak megismerjük a főbb karaktereket, a reménybeli hősszerelmeseket meg bizarr segítőiket, amikor hirtelen vége szakad a történetnek. A szerző által jegyzett utószóban találok rá arra a fél mondatra, hogy ez bizony egy tervezett könyvsorozat első darabja. És ugyanitt olvasom azt is, hogy Philippa Gregory nem tekinti ezt a regényét történelmi regénynek. Pedig 1453-ban játszódik, Itáliában, de úgy tűnik, az ő értelmezésében az történelmi regény, ami egykor élt híres emberek alakja köré szövődik. Valóban, itt nincsenek ilyenek, csak sablonosra rajzolt fiktív átlagemberek.

Egyszer arról beszélgettem valakivel, hogy Az évszázad gyermekei egy patetikus, érzelgős, butuska romantikus tucatfilm lenne, ha nem George Sandról és Alfred de Muset-ről szólna (1999, Fsz: Juliette Binoche és Benoit Magimet), mert onnantól, hogy múltbeli híres emberekről szól, hajlamosak vagyunk jobb fénytörésben látni egy gyenge művet is. Tulajdonképpen Philippa Gregory regényeiben is erről van szó. Azzal, hogy történelmi személyeket tesz meg főszereplővé, úgy-ahogy sikerrel fedi el a szöveg, a történetszövés és a karakterábrázolás gyöngéit (de mint fentebb is írtam, ekkor se sikerül neki minden esetben), s hogy az olvasó úgyis arra utazik, hogy az adott hírességről olvassa egy másik ember fantáziálását, azzal időnként megúszható, hogy jól legyen megírva az a regény, Amint kivesszük a képletből ezt a bulváros összetevőt, mindjárt kiderül, hogy meztelen a király, avagy kilátszik a regény csupasz váza. Az meg olyan snassz, ciki, kellemetlen érzés.

Fontos: a blogon található könyvismertetések  napló formátumba illeszkedő olvasmánynaplószerű bejegyzések.
Hagyományos értelemben vett kritikai írásaimért figyelt a blog oldalmenüjében a friss kritikák menüpontot, a Heti termés rovatot vagy böngészd nyugodtan az eddigi  kritikáimat tartalmazó listát (kattints!)!

Egy kis ízelítő:
Sok hűhó semmiért (Péterfy Gergely: Kitömött barbár) - FÉLOnline
Rendezett káosz (Gerőcs Péter: A betegség háza) – Irodalmi Jelen 
Három esettanulmány egy készülő regényhez (Háy János: A mélygarázs) – kulter.hu
Múltról s jelenről (Tompa Andrea: Fejtől s lábtól) – prae.hu
Üzemeltető: Blogger.