Értjük-e már az internetet?

Hiába írunk 2015-öt, és használjuk nagyon sokan lassan több évtizede tudatosan az internetet,  néha úgy tűnik, sokaknak még mindig nem jött át a lényeg. 

Már a Prima Primissima fogadtatása kapcsán akartam írni arról, miért éreztem túlzónak a felháborodást az irodalmi közegben a döntéssel szemben. Röviden (alább majd hosszabban is): én úgy gondolom, ez csak egy díj, míg sokak felháborodása a díj ellen szólt.

"Egy" és "a"  - ez a két szócska a két kulcsfogalom abban az esetben is, amikor az úgynevezett Kortárs Irodalmi Kúllistáról folyik a diskurzus. Hogy valaki - amikor ezt írom, még nem tudom, ki, de nem szokott az ilyen sokáig titokban  maradni, ráadásul két "tuti tippem" is van - összeállított egy ilyen, a blog.hu környékén amúgy sem ismeretlen rangsort, hogy ki volt tavaly a legmenőbb a fiatal kortárs irodalmi közegben. A lista egyébként igencsak a belterjesség fojtogató érzését kelti, messziről látszik, készítője kevésbé szakmai inkább (közeli) személyes ismerősei közül válogatott, ráadásul néhány jellegzetes megnyilvánulás még inkább leszűkíti a létrehozók lehetséges körét. De már csak ezért is, a lista szinte minden egyes eleménél fellelhető, csupán egy szűk közegnek, és nem a szélesebb olvasóközönségnek (igen, ez marad most már az én vesszőparipám) szóló poénok miatt is érdekes ennek a blognak ebben a szűk körben történő fogadtatása. (Egyébként a belterjesség csapdájából én sem menekülök, hiszen én is csak úgy szereztem erről a jelenségről és fogadtatásáról tudomást, hogy a listán szereplőknek én ugyanúgy személyes ismerőse vagyok.)

Ugyanis nagyon érdekes, hogy a listát átvevő más portálok cikkei és a Facebookon olvasott reflexiók is, szinte kivétel nélkül azonnal legitimizálják a listát és olyan kontextusba helyezik, mintha ez valamiféle hivatalos elismerés lenne "Debreceni költők az irodalmi kúllistán!! - kiáltotta el magát az egyik oldal , s még ha utána meg is magyarázza, hogy ez azért nem egy József Attila -díj, csak egy lista, a cím, főleg a felkiáltójelekkel - és ne feledjük ebben az információáradatban, ami nap mint nap ér bennünket, sok esetben csak a cikkek címeit, legfeljebb még a leadjeit olvassuk -  mégiscsak sokat mondó. A véleményem szerint egyre inkább a szimpla szenzációhajhászásba süllyedő Librariusnak (itt jegyezném meg Podmaniczky Szilárd igen csak kioktató hangnemű kommentjére reagálva, hogy nem feltétlenül csak azzal lehet növelni a kattintásszámot, ha egy publicisztikában úgy sérti szándékoltan a szerző egy személy vagy egy közösség jó hírnevét, ha  írásában egyértelműen ki is jelenti, megszólíthatná ugyan az éppen vádolt/rágalmazott felet is, de nem teszi)  persze érdeke, hogy a listaként kezelje azt, amelyen a szerkesztőség egy tagja részben a portálnak írott cikkei miatt jelen van.

A félprivát megnyilvánulásokat olvasgatva azonban könnyen támadhat az az érzése az embernek, mintha nem 2015-öt, hanem 1985-öt írnánk.  Egy olyan időszakot, amikor bizonyos médiumok - főleg egy olyan sok szempontból elzárt/elzárkózott és az aktuális hatalom által az információáramlás terén sokkal inkább kordában tartott közösségben, mint  a szocialista Magyarország - monopolhelyzetben voltak.  De nem is kell ennyire speciális viszonyokat felemlegetni, az internet széles körű elterjedésével ugyanis világszerte csökkent az olyan kijelentések súlya, hogy megírta az újság vagy bemondták a tévében.  

Vagy legalább is annak alapján, amit elméletben szépet és jót el tudunk mondani az internet eszmeiségéről, csökkennie kellett volna. De hát most közzétették ezt a listát, és szemmel láthatóan a régi jó mechanizmusok léptek működésbe, és eszerint nyilatkozunk róla pro és kontra (főleg kontra, de ebbe már tényleg belejátszanak a nyilvánosság működésének olyan magyar jellegzetességei, amit úgy látom, nem tudunk 25 évvel a rendszerváltás után sem lerázni magunkról). Mintha lenne valamiféle hivatalosságot érzékeltető jelentésárnyalata. Nem feledve persze, hogy mint minden elsőnek, e lista készítőjének is megképződik a maga szükségszerű monopolhelyzete és nyilván ez is masszívan hozzájárul a lista legitimációjához az internet szabad információáramlása révén elméletben feltételezhető végtelen számú listával szemben. (E tekintetben kiváló ellenpélda Pál Dániel Levente megjegyzése - "Valaki nagyon unatkozik az internet másik oldalán" -, ami utal arra is, hogy az internet egy nagy játszótér, ahol mindenkinek adott a játék lehetősége.)

A jelenséget azonban sok szempontból rokonnak érzem a legutóbbi Prima Primissima díj utáni nagy felhördüléssel, mivel annak a díjnak az esetében is inkább volt jellemző az, hogy a díjra és nem egy díjra reagáltak sokan akár a közösségi média színterén, akár publicisztikákban. Számomra már csak azért is meglepő, hogy sokan akkora szakmai jelentőséget tulajdonítottak ennek az elismerésnek, mert  ezek szerint azon ritka kevés ember közé tartozom ebben az országban, aki egyetlen  egy Prima Primissima átadóját sem látta, s az adott évi nyertesekről is legfeljebb, ha hírek címeit megpillantva szerez tudomást. (A sors iróniája, hogy én aznap este és éjjel tényleg Bodor Ádám Verhovina madaraival foglalkoztam, és tényleg annyira gyönyörűnek találtam egy bekezdést, hogy kiposztoltam a szerzői oldalamra,  nem is sejtvén, hogy ezzel egy időben tiltakozásként  - vagy ha már szóba kerültek a régi jó mechanizmusok, mondjam azt, hogy ellenállásként? - legalább több tucatnyi ember posztol még Bodor-idézeteket.) De hát az csak egy díj, mondogattam magamban napokig látva a reakciókat. És csak azért, mert a közszolgálati tévén adják át -adták amúgy más kormányok idejében is - egy látványos showműsor keretében, nem feltétlenül kellene olyan értékeket (pl szakmaiság) tulajdonítani neki, amitől aztán csak most, csak ennél a döntésnél rögtön meg is fosztjuk.  Persze ez már átvezet minket az irodalmi kultuszok területére, és nyilván Bodor Ádám egy olyan alkotó, aki körül - úgy gondolom, nagyon is jogosan - egy erős kultusz alakult ki.

Visszatérve  menő fiatal írókra, költőkre: az a listáról való  fentebb részletesen tárgyalt beszédmód megint rávilágít arra, hogy hogyan esik újra és újra a fiatal irodalmi élet nem egy szereplője abba a csapdába (ki tudja, talán ezzel az írással most én is), hogy a teljes irodalmi/kulturális közeg fontos jelenségének tekint valamit, ami csupán félszáz, max száz ember gyakorlatilag magánügye. (Ugyanis, ha paródia csupán az oldal, azt is csak ez a szűk közeg tudja értelmezni.) Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a Revizor slam-vitájának nyitócikke esetében, amit ha valaki csak egy kicsit is távolabbról szemlélt a "kelleténél" (azért az idézőjel, mert erről a problémáról értelemszerűen nem az érdeklődő olvasó, hanem a szinte csak kevesek által ismert személyes konfliktusokra fókuszáló szerző tehet), máris jogosan tette fel a kérdést, hogy aham, aham akkor tehát most miről is van itt szó vita címszó alatt?

Önmagunk vagy éppen baráti  közegünk, de akár személyes konfliktusaink fontosságának illúziójához persze mindenkinek joga van (és időnként elgondolkozom azon, ez egyébként nem az élet túlélésének egyik releváns stratégiája-e), ahogyan nyilván nem kívántam semmiféle etikai alapú bírálatot sem mondani azokról az értelmezői attitűdökről, amelyekről szót ejtettem. Csupán a jelenséget kívántam végiggondolni, már amennyire ezt egy blogbejegyzésben, amelyet feltehetőleg többen olvasnak majd az említett szűk közegen kívül, mint belül, lehetséges.


     




Üzemeltető: Blogger.