Valaminek vége, valaminek kezdete

Egészen az utolsó sorokig velem tartanak ellenérzéseim.Valahogy nem tudok dűlőre jutni, mit is gondoljak Andrássy Ilona grófnőről, akinek 1. világháborús naplóját az Európa Könyvkiadó jelentette meg karácsony előtt Mindennek vége! címmel. 

Épp az elmúlt hetekben sikerült feloldanom magamban azt a látszatra ellentmondásos jelenséget, hogy úgy tartom magam a kortárs (a nagyon kortárs, nagyon friss, nagyon mai) irodalom elszánt közvetítőjének és értelmezőjének, hogy közben mégiscsak a történelmi regényről írom a disszertációm.  A megoldás egyszerű: mert nem annyira maga a múlt  - ami, mint tudjuk, sok szempontból ugyanúgy képlékeny akár a jelen és a jövő -, hanem a most, a ma múltról szóló történetei érdekelnek. Hogy mit tartunk érdemesnek és fontosnak abból a bizonyos mélységes mély kútból itt és most kiemelni.

Felmerülhet a kérdés, akkor hogy jön a képbe egy valódi (vagyis nem egy a szerzői fantázia által egy valóban élt személynek tulajdonított fiktív) napló? Nos, ha belegondolunk, ez sem áll nagyon távol attól, amit felvetettem. Mert túl a centenáriumi év aktualitásán, túl azon, hogy 2014-ben egy sor hasonló kiadvány, memoár, levélgyűjtemény, antológia, stb, jelent meg, szerintem jó néhány olyan problémát felvet a könyv, amit talán most élesebb kontúrjaiban látunk és nagyobb figyelmet kap, mintha mondjuk a nyolcvanas vagy akár a kilencvenes években - a(z arisztokrata) memoárok dömpingje közepette - jelent volna meg ez a szöveg. 

Hogy mikor jelenik meg, persze sok máson is múlhat, például azon, hogy egyáltalán nyomára bukkan-e valaki a feljegyzéseknek. Ennek  a naplónak 1971-ben vett váratlan fordulatot a története, hiszen ekkor találták meg a dénesfai kastélyban egy felújítás során. A győri Rómer Flóris Múzeumban őrzött anyagot Kovács Lajos rendezte most sajtó alá. 

Bár a marketingstratégia inkább a grófnő házasságára teszi a hangsúlyt, és azt érzékelteti, hogy a Mindennek vége! felkiáltás is egy szerelmi tragédia patetikus zárszava, valójában Andrássy Ilona saját háborús szerepvállalásának történetét fogja közre. Mert ahhoz ugyan, hogy aktivizálja magát, nyilván kellett, hogy a férje, gróf Esterházy Pál a harctéren, folytonos életveszélyben legyen, de a naplóban végül mégiscsak kirajzolódik egy felelősségteljes munkát végző ember története. 

És itt kezdődnek az én ellenérzéseim. Egyrészt felelőtlenségnek tartom, ahogyan mindenáron a férje után akar utazni, ott akar ápolónői szolgálatot teljesíteni, ahol a férje harcol. Tipikus buta női makacskodásnak. Másrészt maga a napló a legjobb tanú rá, hogy azt, hogy le szeretné foglalni gondolatait és hasznossá tenni magát ahelyett, hogy tétlenségben őrlődve várja a híreket, kezdettől fogva komolyan gondolja. Már az első napokban jelentkezik elsősegély-tanfolyamra, akkor, amikor még annyira nincs megszervezve semmi, hogy az éjjeli edények mosását adják ki neki feladatnak, s ő úgy gondolja, oké, rendben, végül is ezt is meg kell tanulnia. Ráadásul, mikor végül tényleg férje közelébe kerül, akkor is - igaz, akkor még önkéntesként - is kötelességtudóan ellátja a sebesülteket. 

A tépelődésből, a tétlen várakozásból menekül a cselekvésbe, ám amikor már a Vöröskereszt nővéreként indul az olasz frontra - már nem válogathat, egyszerűen odaküldik-, és megkapja a férje halálhírét tartalmazó táviratot, megfordulnak az arányok, már nem a szerelmes asszony jellemvonáson, hanem a fronton szolgálatot teljesítő ápolónő tettein van a hangsúly. Mert hiszen ha megkíséreljük regényként olvasni a történetet, akkor egyáltalán nem a férj halála, hanem fenn a hegyi frontvonalon szolgálatban töltött néhány nap a drámai csúcspontja a könyvnek. Amikor a naplóíró maga is célponttá válik. 

Vér, vér, vér, sebesülés, testi és lelki emberi roncsok... Az ápolónő szerepe köztes: a katonalét szempontjából ő a civil élethez az első kapcsolódási pont, a civil élet szempontjából pedig a katonaléthez. Mindkettőnek része, de mindkettőből ki is lóg egy kicsit, vagyis ideális megfigyelő. Nem véletlen, hogy Andrássy Ilona is nagyon hamar észreveszi, ez a háború másmilyen, mint amikről a történelemkönyvekben olvashattak, ez idegbeteggé tesz mindenkit, akinek csak köze van hozzá. És ahogy halad előre a történet, peregnek a napok, egyre kézzelfoghatóbbá válik az őrület, egyre több olyan beteget kell ápolnia, akinek az idegeit tette tönkre végérvényesen a harctéri jelenlét. Egyik szerencsétlen még egy kést is hozzá akar vágni, majd aztán csak sírdogál, hogy bocsásson meg neki a nővér. De sok más emberi tragédiának is a tanúja lesz, például amikor egy négygyerekes családapa megsebesíti magát, de nem eléggé hitelesen ahhoz, hogy felmentsék és hazaküldjék, hanem vele statuálnak példát és kivégzik. S az is különös árnyalatot ad ezeknek a részeknek, hogy a nővérek számára is idegtépő, megterhelő munka közepette Ilona Nietzschét idézi naplójában.   

Ez pedig át is vezet bennünket egy másik témakörbe. Amit eddig elmondtam, inkább általánosságban vonatkozik nő és háború viszonyára, de nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy mégiscsak egy Andrássy-lány naplói ezek és bizony lépten-nyomon kibukik ez a tény a szövegből is. Akár tudatosan akár csak egy kívülálló (pl. az olvasó) számára. Nekem feltűnt például, ahogyan rácsodálkozik az egyszerű emberek közti szolidaritásra, mondjuk amikor a sebesült katonák akkor is bajtársiasan viselkednek egymással (főleg a kezdeti időszakban), ha éppenséggel néhány órával korábban még egymást gyilkolták a csatatéren. Vagy amit ő sokszor hazafias hevületnek tud be, hazaszeretetből fakadó kötelességtudatnak,  nekem innen 2014-15 fordulójáról inkább egy olyan attitűdnek tűnik, amikor kisember úgy fog fel a saját életére is közvetlenül kiható politikai döntéseket, hogy mit lehet(ne) tenni, úgyis mindig úgy van, ahogy az urak akarják.

S ha már hazafias hevület... bizony ott vannak ebben a naplóban azok a lelkes, nyomokban fajelméleti motívumokat is tartalmazó szólamok, amiket oly gyakran szoktunk emlegetni, hogy hát bizony ott 1914 nyarán szinte mindenki rákattant arra, hogy végre háború van, végre megmutatjuk meg visszavágunk, meg dicsőséget szerzünk és így tovább. Időnként úgy érzem, Andrássy Ilona jól beette a szerbellenes propagandát, és azt böfögi vissza, olyannyira sterilek azok az elejtett mondatai arról, hogy miért különbek a magyar katonák a frontvonal másik oldalán állóknál, és hogy a magyar előrenyomulás miért dicsőbb annál, mint amikor a szerbek támadnak. Zavaróak ezek a megjegyzések, míg mások, például, mikor gúnyosan említi a franciák kultúrnemzet mivoltát amiatt, hogy kikkel lépnek katonai szövetéségre, kifejezetten ostobának hatnak. 

Ahogyan a nyíltan antiszemita monológjai is. Nagyon kellemetlen ezekkel szembesülni, mert miközben jól ráérez arra, hogy sem az arisztokráciának, sem a polgári  középosztálynak nem lesz olyan többé az élete, mint  a háború előtt volt, s néha-néha mintha a Monarchia közelgő széthullását is megsejtené, addig olyanokon lamentál, hogy a háború után majd a zsidóktól kell megvédeni az országot, ez lesz az arisztokrácia feladata, na meg az egészséges, erős, fajtiszta magyar parasztemberé. Érdekes és egyben félelmetes is, ahogyan egy-egy mondatában már akkor halványan körfonalazódnak azok az szólamok, amik majd a Horthy-rendszerben teljesednek ki. Vagyis ez a napló megint egy fontos dokumentuma annak, hogy mindazok a borzalmas ideák, amik a huszadik század közepének kataklizmáihoz vezettek, bizony mélyen, lappangva, ugyanakkor szervesen benne voltak a közgondolkodásban, s nem 1944 március 19-én tették be lábukat az ország területére.

De épp így jó ez a napló, ezekkel az olvasói ellenérzésekkel együtt. És persze, nem lehet kihagyni, hogy szépek azok a bejegyzések, amik a háborúban is együtt töltött egy-egy napról szólnak, egy házasság mindennapjainak intimitásáról (vigyázat! ez nem a nemi aktussal egyenlő), vagy ahogyan a másik férfi, a második férj, gróf Cziráky József iránti (kezdetben csak) barátság is méltó helyet kap a kötetben, igaz, az idő előrehaladtával inkább csak másodkézből, az édesanya, Zichy Eleonóra itt-ott beleillesztett naplófeljegyzéseiből.

Fontos: a blogon található könyvismertetések  - nem véletlen az első lendületből címke  - napló formátumba illeszkedő olvasmánynaplószerű bejegyzések.

Hagyományos értelemben vett kritikai írásaimért figyelt a blog oldalmenüjében a friss kritikák menüpontot, a Heti termés rovatot vagy böngészd nyugodtan az eddigi  kritikáimat tartalmazó listát (kattints!)!

Kis ízelítő:
Múltról s jelenről (Tompa Andrea: Fejtől s lábtól) – prae.hu

Sok hűhó semmiért (Péterfy Gergely: Kitömött barbár) - FÉLOnline

Lehetetlen küldetés (Gärtner-Kertész Tibor: Nagyapám fegyvert rejteget) – kulter.hu
Panelnihil (Joanna Bator: Homokhegy) – prae. hu