Végre a Történelemről mesél

Előzmények: az alábbi cikkemet 2012 júniusában írtam, egy olyan kulturális oldal felkérésre, ami megszűnt, mire megírtam a kritikát. Viszont ma reggel eszembe jutott, ezért döntöttem úgy - no meg azért is, mert kutakodásaimban szép-lassan újra visszatalálok eredeti témámhoz, a történelmi regényhez - , hogy felteszem ide.

Sigitas Parulskis regénye, a Mormogó fal első ránézésre egy családtörténet formájába illesztett történelmi (nagy)regénnyel kecsegteti az olvasót. Éppen ezért válik nehezen befogadhatóvá a szöveg, hiszen nem kis időre van szükség ahhoz, hogy az olvasó rájöjjön, ebben a történetben nem ott vannak a hangsúlyok, ahol egy magyar, de akár egy tágabb értelembe vett közép-európai, a huszadik századot megjelenítő családtörténetben az megszokott. 

A Mormogó fal esetében ugyanis nem az a fontos, hogy egy adott történelmi szituációban, Litvánia elmúlt száz évében hogyan viselkednek a Zagorskis család különböző generációinak tagjai, vagy az Olandija nevű városka lakói, hanem maga a történelmi szituáció. Mindennek pedig megvannak az irodalomtörténeti okai, amelyre Bojtár Endre is rávilágít a kötethez írott utószavában. A litván irodalom ugyanis meglehetősen gyerekcipőben jár még, aminek okai elsősorban a szovjet megszállás hosszú évtizedeiben keresendők. Ez idő alatt nem csupán a könyvek mondanivalóját, de nyelvét is szabályozták, aminek következménye egy behozhatatlannak látszó hátrány lett az amúgy is viszonylag későn a polgárosodás útjára lépő nép esetében. 

Bár figyelemre méltó, hogy az első regénynek nevezhető alkotás (1904) is egy „történelmi rege” volt, s a hosszú ideig egyetlen említésre méltó litván regénynek, Saulius Tomas Kondrotas művének, A kígyó pillantásának is megvan a maga történelmi vetülete, a múltról szóló fikciós elbeszéléseknek úgy tűnik, még sincs akkor a szerepük az (újra)éledező litván irodalomban, mint nálunk. Hogy a magyar regények történetében kezdetektől fogva kitüntetett szerepe van a múlt szépirodalmi jellegű reprezentációjának, hogy egy magyar olvasó szocializációjában magától értetődő, hogy regény formában (is) megismerkedhet akár Eger ostromával, akár az 1848/49-es forradalommal és szabadságharccal, sőt, ugyanilyen magától értetődő, hogy fikciós történetek révén  a huszadik század közepének borzalmairól is tudomást szerezhet, teszi igazán nehézzé a magyar olvasó számára megérteni azt, hogy a litván irodalomban tulajdonképpen Paruslkisra és nemzedékére hárul a feladat, hogy egy nemzet saját múltjának mesélésébe kezdjen. 

Ebből az aspektusból nyeri el értelmét az a nem jelentéktelen hangsúlyeltolódás, hogy nem a szereplők karakterének kibontása lesz fontos, hanem hogy egyáltalán milyen történelmi szituációba kerülnek. Mert sokkal fontosabb a szereplők aktuális egyéni cselekedeteinél, hogy leírja valaki egy regényben: a múlt század húszas éveiben a litvánok harcolni kényszerültek a szovjetek ellen, hogy a náci megszállás alatt a városka egyik fele készségesen asszisztált a másik felének megsemmisítésében (az ilyen történetekkel persze a saját múlt ábrázolásában „rutinos” nemzetek tagjai sem szívesen néznek szembe), hogy partizánok ezrei, tízezrei rejtőztek az erdőkben a második világháború befejeztével is (itt fontos megemlíteni, hogy ezek a partizánok nem olyan partizánok,akikre a magyar olvasó reflexszerűen asszociál, ők a másik oldalon álltak, éppen hogy a szovjet megszállás ellen harcolnak, és titkon remélték egyszer csak megérkeznek a britek és az amerikaiak), hogy százezreket hurcolnak el Szibériába, vagy költöztetnek a hatalmas birodalom legkeletibb vidékeire, és így tovább. Mindezeket végre kimondani, leírni, megfogalmazni hivatott ez a regény. 

Ugyanakkor ezért is tűnik problémásnak a könyv regény mivolta. Elgondolkodtató, hogy talán nem feltétlen ezt a formát kellett volna választani. Az időbeli ugrálásokkal amúgy is megtört regényívet még jobban szét lehetett volna törni sok kis elbeszélésbe, amely nem csupán a Zagorskis család tagjaival történteket mondta volna el, akik a jelenlegi formában egyfajta pszeudo-hősökként funkcionálnak, hanem sok-sok egymással kevésbé szoros kapcsolatban lévő ember történetébe is beleilleszthető lett volna mindaz, amit egy szűk közösség, e család és közvetlen környezete életébe sűrített a szerző bele. 

Egy valami azonban mindenképp hangsúlyos, jól körülhatárolható jellemvonás a központi szereplők karakterében: az őrültséggel való kapcsolatuk. Persze bizonyos szempontból ez is rögtön általánosításért kiált: a huszadik század eseményeit ép ésszel kibírni nem lehet. Ám mégis, ebben a vonásban ragadható meg valamiképp a karakterek egyedisége is. A legidősebb Zagorskis, aki egy lengyel birtokos intézője (a történet kezdetén 1908-at írunk), akkor őrül meg, amikor felesége harmadik szülése közben meghal. Azon az éjen a férfi megerőszakol egy béreslányt, majd élete hátralévő évtizedeiben a zenélésbe menekül. Fia még kisgyerekként az első világháborús harcok közepette lesz tanúja annak, ahogy egy mező közepén egy sebesült német katona társaitól elmaradva, elhagyatottan elvérzik. A kisfiú még felnőtt korában is emlékezni fog a katona utolsó szavaira, es ist kalt, és ezt a kifejezést, mint valami bon mon-t gyakran saját mondanivalójába is belekeveri. A harmadik generációs Zagoskis a második világháborút éri meg és éli túl gyerekfejjel. Miután túlél egy vonat elleni légitámadást, évekig néma marad, majd egyszer csak váratlanul énekelni kezd. 

A jelenkorban, a posztszovjet érában élő Adolfas, a legifjabb Zagorskis pedig tipikus példája annak a közép-európai regényekben gyakran megjelenő karakternek, aki bár nem élte meg személyesen a borzalmas század nagy traumáit, azok feldolgozatlanságának terhei alatt mégis ő roppan össze. A harmincas évei végén járó, egy ügyes üzletember mellett társként csak ellébecoló, meg nem állapodott, családot nem alapított, paranoiás férfi sorsa egyébként előrevetíti azt is, hogy bár ő sem éppen a megfelelő személy a családi emlékezet fenntartására, őt már a sorban valószínűleg nem követi senki. 

Ugyancsak az elmúlással, az emlékek megőrzésével vagy annak elmulasztásával kapcsolatos az a motívum is, ami ahhoz a bizonyos mormogó falhoz köthető, amire a regény címe is utal. Azon a birtokon, ahol a legidősebb Zagorskis még intéző, fia azonban már tulajdonosként él, van egy régi épület, annak egy fala, ami furcsa hangokat ad ki. A birtokon született gyerekek a helyi legenda szerint mind itt fogantak, méghozzá az évnek csakis azon időszakában, amikor mormog a fal, s ráadásul meg is maradt a nyoma annak, hova mélyedt be az intim együttlét során a lányok tenyere. Persze ez régen volt már, s a történet azt sugallja, Adolfas volt talán az utolsó, aki ezen a helyen fogant meg, s mivel a régi épületek bontásra ítéltettek, a mormogó fal eltűnése méltó figyelmeztetés lehet arra, akár litván, akár magyar a regény olvasója, hogy addig kell odafigyelni a múlandó dolgok emlékezetének megőrzésére, míg valamilyen formában még kapcsolatunk van vele. Ha eltüntetik, ha megsemmisítik, nem csak egy épület veszik oda, hanem sok-sok ember élettörténete. 

A Valahol Európában sorozat köteteiben talán az egyik legfontosabb motívum az emlékezés felelőssége és kötelessége. E tekintetben sok közös van egy litván és például egy francia történet között. Más szempontból pedig e könyv rávilágít a litván irodalom különleges helyzetére, túlélésért és újraéledésért vívott harcára, abból következő sajátosságaira. Fontos tehát ez a kötet a litvánok sorsa miatt, és amiatt is, mert azt megismervén megint kicsit többet tudunk meg magunkról is. 

Sigitas Parulskis: Mormogó fal, L'Harmattan Kiadó, 2012.

****************
A L'Harmattan Kiadó Valahol Európában című sorozatának kötetei közül az alábbiakról írtam: 


Üzemeltető: Blogger.