A pubertáskor tragédiája

Felirat hozzáadása


Bár nem voltam tornász, a nyolc év (1985-1993) alatt, míg balett-különórákra jártam, volt alkalmam alapvető dolgokat megtanulni talajon és gerendán, és persze szekrényen is ugrálgattunk bőszen. Legalább is az első években, mikor még tényleg kicsi voltam. 13 éves voltam, amikor lezárult az életemnek ez a korszaka, még épp azelőtt, hogy a pubertárskori testi változások miatt csupa kudarcélmény ért volna.

Az csak jó öt évvel később következett be. Például akkor, amikor egy gimnáziumi tornaórán szekrényen kellett átugrani, és bennem még a vézna kis vakarcs kisgyerek reflexei működtek, nem azé a közel 60 kilós, kerek csípőjű, nagy mellű ifjú nőé, akivé a köztes évek formáltak. Következésképp szép nagyot estem. Többet nem voltam hajlandó nekifutni. Amikor életemben egyszer alkalmam volt a felemás korlátot kipróbálni - szintén a gimnázium utolsó évében -, és én persze azon pár lány között voltam, aki kapva kapott az alkalmon, mert tornaórákon mindig a legaktívabbak közé tartoztam, megint a fára, sőt mindenféle bútorokra mászó egykori merész kislány kapaszkodott meg a felső korlátban,  hogy aztán a megint fiatal felnőtt ijedjen meg az előtte álló feladattól. (De megcsináltam!)

Nem öncélú csevegés szándékával írtam az előbbi bekezdéseket, engem ugyanis Nadia Comaneci történetében is ez a bizonyos testi változás foglalkoztat leginkább, s csak utána egyén és "történelem" viszonya.

Lola Lafon A kis kommunista, aki sosem mosolygott című regényében egyébként ez a két "témakör" nehezen elválasztható. Egy két rétegből felépülő ál-dokumentumregényről van szó, melyben az írónőnek a készülő könyv kapcsán Nadiaval folytatott beszélgetése ugyanúgy fikció, mint a regény szűkebb értelmében vett szövegteste. Mármint az adatok, az események, a nyilatkozatok a személyek, helyszínek valósak, de mint tudjuk, ha mindezt egy egységes narratívába sűrítjük, a végeredmény szükségszerűen fikcionalizálódik.

Ennek a regénynek az egységes narratívája pedig úgy tűnik az ellentmondásosságra épül. A regényen belüli készülő regényben leírtakat az elbeszélés folyamatosan konfrontálja a Comanecivel elképzelt beszélgetésekkel. Nem akar helyretenni dolgokat, kimondani a tutit, hanem csak rámutat azokra a homályos vagy fehér foltokra, egy sor egymással összeegyeztethetetlen döntésre, cselekedetre (stb.) a tornász életében, amelyek bizonyos értelemben megosztó személyiséggé teszik a mai napig.

Nagyjából 12 és 27 éves kora között eszméletlen sok minden történt ezzel a lánnyal, alakja ma a globális kulturális emlékezet része. A róla szóló történetek így aztán már rég nem a fizikailag valós személyről, hanem  a legendájáról szólnak. Szimpatikus a könyv (történelem)szemlélete: nincs olyan, hogy "egy ember igaz története", mert azt még saját maga sem tudja elmesélni, hisz ő is csak egy partikuláris (már-már marginális) nézőpontból figyeli saját életét, az ő elbeszélése is csak egy lehetséges változat. És ehhez még csak nem is kell diktatúrában élni.

Nadia Comaneci pedig abban nőtt fel, s hogy lássunk egy példát is arra, mit is jelent a regény két rétege közti szándékolt feszültségteremtés: a regénybeli írónő tudja jól, nem hagyhatja szó nélkül, mit jelentett a 70-es és 80-as évek Romániájában élni. Jegyrendszer, áram. és gázlekapcsolások, a mindenhol ott lévő szekusok, vagy épp a "mentruációs rendőrség", hogy csak a talán legközismertebbeket soroljam. A képzeletbeli felnőtt Nadia viszont azzal érvel, hogy az írónő a nyugati világ sztereotípiáit akarja ráerőltetni arra, hogy is élték (élhették) meg ezt akkor az emberek. Mert az ők akkor is szerették vagy gyűlölték egymást, volt családjuk, barátaik, sőt, akkoriban még jobban össze is tartottak a közeli ismerősök.  A jóléti társadalmakból szemlélve persze, hogy elviselhetetlennek tűnik, de ők ehhez voltak hozzászokva, ebbe nőttek bele. Ráadásul  az ő, Nadia története is mutatja, hogy mennyire áldásos dolog, ha az állam ingyen teremt lehetőséget egy sportolónak olimpiai bajnok lenni. Mert nézzük csak meg, hogy megy ez Amerikában? Már a 8 éves kislánynak is a szponzorok kegyéért kell versenyeznie, hogy egyáltalán a tandíjat ki tudja fizetni  a neves sportiskolákban.

Kinek, melyik nézőpontnak van "igaza"? Nehéz dönteni, s ha mégis megteszed a könyv olvasása közben, nyilván mindezt saját elveid, prekoncepcióid alapján teszed. Az olvasói állásfoglalásban azonban nem segít, hanem inkább nehezít, hogy a regény nem hagyja ki a ziccert, hogy 1989 decemberében hogyan vetette bele magát Nadia a kapitalista világ élvezetibe, sőt süllyedt el egy kis időre annak mocsarában.

De hát egyszer már csúnyán kicsúszott a lába alól a talaj - juthat ekkor eszünkbe -, nem sokkal az olimpia után, amikor a kisgyerekből fiatal felnőtt lett: elkezdett menstruálni és  ezzel egy időben a testalkata is változásokon ment át. Ez akkor is sokk egy fiatal lány életében, ha nem ismert széles körben. A világ akkor leghíresebb kislánya esetében - akit éppen a kislányos bájossága, gyereksége miatt kapott fel a média (érdemes megnézni 1968-ban még micsoda dámák vettek részt a tornaversenyeken az őket mai szemmel koravénnek láttató hatalmas kontyaikkal) - ez még szembetűnőbb lehet. És szembetűnőbb lehet - ellentétben mondjuk egy gyerekszínésszel, aki a kamerák előtt cseperedik nővé - egy olyan már egész kicsi korban emberfeletti  önfegyelmet igénylő sportág képviselője esetében, mint a torna. A regénybeli gyerek Nadia ki is mondja, hogy ő nem akar olyan puhány lenni, mint a többi lány - és itt elsősorban nem testi, hanem lelki értelemben véve. De aztán eljön a nap, mikor az őt soha meg nem értő anyja gúnyosan néz rá: na látod, végül te is csak olyan lettél, mint minden más nő.

Ha nem lehetek tökéletes - a saját elvárásaimnak megfelelően tökéletes - akkor inkább nem akarok lenni semmilyen sem? Főleg nem átlagos, jellegtelen, hibára hajlamos, és hibáin nem bánkódó valaki? Hát valahogy így eshet át az ember a ló másik oldalára. És oly jellegzetes mindennek a következménye: elhízás, alkoholizmus, szexuális téren bárki által kihasználhatóság, rejtélyes eltűnések, öngyilkossági kísérlet.... úgy tűnik, ezek tényleg  függetlenek attól, hogy valaki az Egyesült Államokban, vagy a Ceausescu-éra Romániájában élt-e.

Vagy mégsem? Comaneci egyszerre volt a rendszer üdvöskéje és az a valaki, akit vissza kell nyomni, mert az országot vezető házaspár számára ez a népszerűség már zavaró volt. Hagyták szépen, hogy kicsinálja magát? Esetleg akadtak is olyanok, akik efelé egyengették útját? És mit tett volna ebben a helyzetben egy amerikai  menedzser, egy amerikai szponzor? Hagyták volna, ők is mélyen maga alá süllyedni és máris egy másik üdvöske után néztek volna?

Nem olyan egyszerű kérdések ezek! Az biztos, hogy Nadia Comaneci valódi "menedzsere" (a regénybeli Nadia mondja azt, hogy ez a szó illett rá a leginkább), felfedezője és pályafutása nagy részében edzője, Károlyi Béla nem hagyta magára. Visszahozta még  egy olimpia erejéig.

De a teste miatt, amiatt, hogy már többé nem egy 14 éves kis kölyök, újra és újra bele volt kódolva az újabb és újabb kicsúszás. A nemzetközi média kíméletlen, főleg, ha "csalódnak", mert egy 18 éves női alkattal bíró (de természetesen még mindig sportolóhoz méltóan erős és feszes izomzattal) valaki ("szörny") felzabálta, mindörökre eltüntette az a mindenki által rajongott kislányt. Ebből a szempontból talán lehet, hogy még nagyszerűbb eredmény az 1980-as (megosztott) első helye, mint a világszenzációt jelentő aranyérmek négy évvel azelőtt.

Lola Lafon A kis kommunista, aki sohasem mosolygott című regénye nem igazi életrajzi regény, sokkal inkább illeszkedik abba a trendbe, amit historiográfiai metafikciónak nevezünk, és a múlt elmondhatóságának problematikusságára épül. De ez persze nem jelenti azt, hogy aki nem sok mindent tudott volna eddig Nadia Comaneciről ("ja, tényleg, volt valami kis román tornászlány magyar edzővel, disszidált is, nem igaz?"), ne tudhatna meg nagyon sok mindent a  tornászkarrierjéről is.


Lola Lafon: A kis kommunista, aki sosem mosolygott. (Ford. Takács M. József.) Libri Kiadó, 2015.


Fontos: a blogon található könyvismertetések többségében   - nem véletlen az első lendületből címke  - napló formátumba illeszkedő olvasmánynaplószerű bejegyzések, a bog alapkoncepciójához igazodó személyesebb jellegű bejegyzések.

Hagyományos értelemben vett kritikai írásaimért figyelt a blog oldalmenüjében a friss kritikák menüpontot, kövesd a Facebook-oldalamat  vagy  böngészd nyugodtan az eddigi  kritikáimat tartalmazó listát (kattints!)!


Hozzászólnál? Gyere a Facebookra!



(leadkép forrása: bartandnadia.com)
Üzemeltető: Blogger.