Ezt a délutánt még az eső sem ronthatta el!

A városi kulturális séták általában a már létező tudással kapcsolatban világítanak meg eddig végig nem gondolt összefüggéseket, és helyezik a jól ismert épületekkel kapcsolatos jól ismert történeteket mindig kicsit más megvilágításba. Gyakorlatilag ez az alapvető célja ennek a manapság igencsak népszerű programtípusnak: nézzünk kicsit más szemmel ezentúl mindennapi életünk megszokott helyszíneire, megismerve róluk egy-egy történetet, váljanak jó baráttá, személyes ismerőssé.

Én rendszerint a régi pest városfal (Kiskörút), a Palotanegyed és Belső-Erzsébetváros környékén sétálok, Óbuda igencsak szűz terület számomra, de hát a hétköznapokban sem visz gyakran arrafelé az utam (sőt!), így aztán ez egy rendhagyó séta lett számomra.

Az elején kicsit bosszankodtam - igen, éppen én, és én sem gondoltam volna ezt magamról –, hogy pont a Fő térre, a találkozási ponthoz szerveztek egy kerékpárversenyt is, főleg a háttérzajul szolgáló, dübörgő gagyi zene volt zavaró. Rossz előjelnek véltem, de aztán felesleges volt az aggodalmam, no meg nagyon hamar csendesebb részekre értünk, és végül nagyon jó kis programban volt részem.

Pethő Anita (@petho_anita_) által közzétett fénykép,

A séta címe Újvilág Óbudán – zsidó mágnások és kereskedők nyomában volt (a Hosszúlépés! Járunk? szervezésében), és Merker Dávid vezette. Nem árultak zsákbamacskát, tényleg erről volt szó. Sok újdonsággal szolgált, tekintve, hogy gyakorlatilag semmit nem tudtam az egykori óbudai zsidó közösségről.

A terület, ahol jártunk, Buda török uralom alóli felszabadulása után a Zichy család birtokába került, akik szinte egyedülálló módon - ekkoriban ilyesmit csak az Esterházyk és a Pálffyk tettek a saját vidékeiken – zsidóknak is engedélyezték a zsidók számára  letelepedést a szabad királyi városban (elvileg ezt tiltották a magyar törvények, de  a földesurak szedhettek úgynevezett "oltalompénzt", és akkor már minden rendben volt).  Sőt, nagyon magas fokú vallási toleranciáról is tanúbizonyságot tettek, mert a betelepülő zsidók közössége  saját maga szervezhette meg az életét saját szabályaik és törvényeik szerint.

Ez legalább olyan mértékben járt rájuk nézve negatív következményekkel, mint pozitívokkal. Féltve őrizve gyakorlatilag privilegizált helyzetüket, egy idő után egyre nehezebben engedtek maguk közé új családokat, bezárkóztak, merev és konzervatív lett a légkör, aki másra vágyott, az viszont amint lehetett, letelepedett a város pesti felében. Máskülönben is  ez lett a „migráció” útja, hiszen a piacok (vagy később az üzleteik) is, ahol portékáikat árulták, Pesten voltak, napi szinten jöttek mentek az akkor még hidakkal össze nem kötött két városrész között. Ezenkívül negatív következménye volt a letelepedésnek az is, hogy akinek ingatlanja van, a vagyona egy része helyhez kötött, nehezebben veszi rá magát, hogy odébbálljon, máshol próbáljon szerencsét, ha befuccsol egy üzlet, vagy szűkülnek a lehetőségek.

Óbuda a városegyesítésnek is vesztese lett, ide nem igazán értek el a fejlesztések, ezért is van ez a jellegzetes városképe a tízemeletes panelrengeteggel és közte az egy vagy kétszintes kora újkori épületekkel. Amikor  a Pestre vagy épp Dél-Budára annyira jellemző bérházak, bárpaloták épültek, Óbudán nem igazán történt semmi.

A városi séták kulcsmozzanata számomra, ahogy megpróbálom elképzelni, hogyan nézhetett ki a környék akkor, amelyik korról a séta épp szól. Konkrét példával élve: átmentünk az Árpád-híd alatt, amiről érzékeljük, mennyire markánsan kettéosztja a teret fel- és lehajtóival. És akkor megpróbálod elképzelni, hogy milyen lehetett a környék enélkül az építmény nélkül. Hasonlóképpen a zsinagóga épülete is most olyannak hat, mint egy makett, amit az imént helyeztek a tízemeletesek közé, de amikor épült, akkor tekintélyparancsolóan kiemelkedett a közegéből.

Bár gyakorlatilag a séta kezdete óta lopakodott fokozatosan a fejünk fölé egy viharfelhő, az égi áldás szerencsére csak akkor zúdult le, amikor már a Goldberger Textilipari Gyűjteményben voltunk. Itt egy 1910 körül Magyarországon gyártott Jacquard-féle szövőgépet néztünk meg, ami nem tartozott szorosan a sétánk témájához, no meg vidékről került a gyűjteménybe, de kuriózum, nem lehet kihagyni. Csupán nyugalmi állapotában találkoztunk vele, állítólag már csak egyetlen egy öreg bácsi él Magyarországon, aki ért hozzá.


Pethő Anita (@petho_anita_) által közzétett fénykép,


A találmány egyébként 1806-os, és számunkra akár még hihetetlennek is tűnhet, hogy 100 évvel később sem számított még elavult technológiának. Bár ha onnan nézzük, hogy a lyukkártyás megoldás miatt nagyon-nagyon leegyszerűsítve kvázi egy ős-számítógépről beszélhetünk, akkor az elgondolás, az ötlet bizonyos értelemben ma is modernnek hat.

A program része volt, hogy aki szeretne maradni, nézelődhet a múzeumban, az odakint szakadó eső  miatt szinte nem is lett volna más választásom. De pont így volt jó. Mostanában jóval kevesebbet járok múzeumba, mint tettem azt 15-20 éve, és mivel 2004-ben diplomáztam művelődésszervező szakon, így aztán az ezzel a kultúraközvetítési formával kapcsolatos elméleti tudásom is meglehetősen elavult. Viszont rajongok érte, ha egy olyan múzeumba tévedek, ahol igyekeznek maximálisan kihasználni a legújabb technológiák adta lehetőségeket.

Itt is lehet érintőképernyős monitoron kvízt játszani, vagy akár ruhakollekciót összeállítani, itt-ott QR-kódot is beolvashatsz a telefonodon. Ennek ellenére nekem mégis inkább a kis ablakocskák tetszettek, ahol ha kinyitottad kb egy-egy szót találtál csak (pl, hogy az 19. század második felében melyik Goldberger-fivérnek mi volt a posztja a cégnél), de maga a titokzatosság, hogy jujj, mi lesz vajon az ablak mögött, ad sok pluszt az élményhez.

A kiállítás alapvetően a Goldberger gyár történetéről szól, de kitér például a kékfestés műveletére is. Az egyik kis boxban állandó jelleggel fut egy dokumentumfilm, még 1998-ban vagy 1999-ben készült, Goldberger Leó lánya - aki még mindig él – mesél a családról meg gyárról.

Jó lenne valami vidám dologgal zárni ezt a posztot, de Goldberger Leó élete, még inkább halála mellett nem tudok szó nélkül elmenni, le kell írnom: hiába volt az igazgatótanács tagja ifj Horthy Miklós, ez sem mentette meg attól Goldberger Leót, hogy Mauthausenbe hurcolják. A tábor felszabadításának napján hunyt el: éhen halt.  
  
Üzemeltető: Blogger.