Hipszterek, lúzerek és piperkőcök

"- Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!
 - (Én nem)"                                            

Pár hónappal ezelőtt írtam a Kódjátszma című film kapcsán, hogy az emberek többsége rajongva és csodálva néz végig egy mozifilmet, melyben egy különc életét dolgozzák fel, közben saját környezetükben, ismerőseik körében nem képesek elfogadni, ha valaki nagyon kilóg a sorból - és még nem is szégyelli magát emiatt. (Egy kicsit erre hajaz szerintem Molnár T. Eszter Stand-up! című ifjúsági regénye is, számomra legalább is az egyik kulcsmozzanat, hogy a főszereplő lányra nyomást akar gyakorolni a legjobb barátnője, hogy legyen már jellegtelenebb, mert túlságosan is önálló egyéniségnek hat.)

No  de ki egyáltalán a különc? 

A Hosszúlépés! Járunk? és  Pontoon közös városi sétáján (sétavezető Szalai Adrienn történész) ez volt az első és legfontosabb kérdés. Én azt válaszoltam, olyasvalaki, akit folyton félreért a környezete, nem értik a céljait, a motivációit, a módot, ahogyan terveit meg kívánja valósítani. Hozzátehettem volna még, hogy a meg nem értés sok esetben gúnyolódással is jár, gyakran lúzernek tartják az illetőt. Valahogyan úgy, ahogy Lechner Ödönt is gúnyolták - karikatúrákat rajzoltak róla - akkor még szokatlannak tűnő ötletei miatt. De ő persze megjelenésében is már különcnek hatott.   

Merthogy a különcséget  meg lehet közelíteni  a külsőségek, például az öltözködés felől is. Bár napjainkban már inkább számít lázadónak, aki nem festi be kamaszkorában rózsaszínre vagy kékre a haját, aki pedig igen, kommersznek (vö. a poszt mottójával), a 19. században még botrányos viselkedésnek számított, ha egy férfi nem fedte el magasan gombolt inggel és nyakkendővel vagy nyaksállal az ádámcsutkáját.  (No, ki jut eszünkbe a nyitott inggallérról?) Ugyancsak furán nézhettek egy grófra, aki rózsaszín (és más élénk, tarka színekből összeállított) ruházatot viselt, és egyszerre hordott magával kardot és esernyőt. Igaz, egy arisztokratát valószínűleg ritkábban "szóltak meg", mint egy polgárt. 

Ugyanakkor, ha megpróbáljuk akár Petőfi Sándor, akár gróf Széchenyi István viselkedését úgymond a mai viszonyok közé helyezni, nem véletlen, hogy akadnak, akiknek a hipszter szó jut elsőként eszükbe. Gondolhatunk itt akár Brückner János Híres Magyar Hipszterek sorozatára, vagy ahogyan Neményi Márton híres klasszikus festmények alakjait a bulinegyedbe helyezte át (a cikk címe is beszédes: Csontváry falat tagel, Petőfi romkocsmában mereng)  

A rövid, nagyjából egy és háromnegyed órás séta során persze nem lehet igazán mélyen belemenni a témába, még ha nem is telik el sok idő magával a gyaloglással sem, hiszen a Március 15. tér és a Lánchíd pesti hídfője közt járunk. Szó esik még egy kémnek tartott utazóról,  egy az emésztés gyönyöreiről verselő költőről, afféle 20. századi pesti Villonról - hogy kik ők? tessék a sétán végigmenni, ha még van szabad alkalom, és kiderül! -, hogy aztán a Lánchíd pesti hídfője legyen a végállomás, ahol végül minden összesűrűsödik, hisz a híd elkészülténél különcebbnél különcebb figurák bábáskodtak.

Időben és térben is rövid séta: alig valamivel több, mint másfél óra, s a Petőfi tértől a Lánchíd pesti lábáig visz az út. Nem annyira az információgazdagsága, inkább az elgondolkodtató téma - pl. miért ösztönösen a negatívumok felől közelítem meg a különcök társadalmi megítélését -, ami révén hasznos és érdekes nyári kora esti program volt.