Nincs kijárat a valóságba

Október közepén útjára indult az Előhívás beszélgetéssorozat friss évada. A helyszín továbbra is a Nyitott Műhely, a téma pedig a napló- és memoárirodalom. Az új szezon legelső estjén Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójáról beszélgetett a program állandó négyese: Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Sipos Balázs.




Mi sem bizonyítja jobban, hogy az est elején említett aggályok - a személyes veszteség még túl közeli élménye - ellenére is jó ötletnek bizonyult Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című könyvét a szezonnyitó beszélgetés tárgyává tenni, minthogy a résztvevőknek az estre történő felkészülés során jól érzékelhetően alaposan át kellett gondolniuk, mit is gondolnak a napló műfajáról, illetve az arról szóló lehetséges kritikai beszédmódról. Ha az Előhívás sorozatot egy speciális szemináriumnak tekintjük, akkor  a további estekre nézve hasznosnak is bizonyulhat, hogy az első őszi alkalommal úgymond egy "elméleti alapozó órán" vehettek részt az érdeklődők.

Miről is szól egy napló? Sipos Balázs szerint a polgári életvitel mindennapjairól. Aki forradalmat szervez, aki hadjáratot vezet nem naplót ír - hiszen nincsen rá ideje- , hanem memoárt. A napló a mindennapi élet rutinjáról szól tehát, annak minden kisszerűségével együtt. Ez bizonyos értelemben a polgári ethoszban egyik központi helyet elfoglaló munkavégzés (utólagos) igazolása: íme, tevékeny, hasznos tagja voltam és vagyok a társadalomnak, mellesleg este kicsit fájt a hasam, minden bizonnyal a vacsorára elfogyasztott túl fűszeres étel nem esett jól. 

Sipos szerint ebből vezethető le, miért is lehetett fontos Esterházynak, hogy könyv legyen a naplóból. Míg már foglalkozású polgároknál a napló vezetése mindennapos munkavégzésen túli tevékenység, egy író esetében tekinthetjük úgy is, hogy a naplóírás betüremkedik a munkaidőbe, s ha az idő és energia már amúgy is fogyóban van, és megjelenik a munka elvesztésének félelme, akkor következik az, hogy legyen a napló írása maga a munkavégzés. Ezzel a gondolatmenettel gyakorlatilag mindenki vitába szállt valamiként - ami egy kritikai beszélgetés esetében értelemszerűen pozitívum - , Jánossy Lajos például arra helyezte a hangsúlyt, hogy a Sipos által megjelenített polgári identitás a modernitás része, miközben Esterházy posztmodern figura.  

Az est végén szót kapó Tóth-Czifra Júlia,  a  kötet szerkesztője véleményét is érdemes itt kiemelni. Úgy fogalmazott, hogy a szerepe ellenére ő sem tud többet a könyvről, mint a beszélgetés többi résztvevője, s úgy gondolja, hogy minden valószínűség szerint ez a naplóvá összeálló szöveg is eredetileg csak jegyzetek formájában létezett. Van tehát egy író, akinek  a munkamódszere a folyamatos (dátumokkal ellátott) jegyzetelés, és van egy esemény, amit nem ért.  A szerkesztő szerint azért is lehet olyan keveset megtudni a szövegből Esterházy konkrét egészségügyi állapotáról - ahogyan azt több recenzió is hiányosságként emlegeti - , mert azt ő maga sem nagyon értette. Ugyanakkor akkor válhattak a jegyzetek naplóvá, akkor kezdhette Esterházy is (készülő) könyvként kezelni, mikor rájött, hogy ha nem fejezi be, nem vágja el ennek a szövegnek a fonalát egy ponton, akkor élete végéig ez fogja írni. Mert annak ellenére, hogy végül tényleg így alakult, ő nagy valószínűséggel mégsem abban gondolkodott, hogy ez lett az utolsó könyve, le akarta már zárni a témát, és írni a harmadik Egyszerű történetet.  

A Hasnyálmirigynapló állandóan reflektál önnön műalkotás mivoltára, hívta fel rá a figyelmet Németh Gábor, válaszolva arra a dilemmára is, hogy lehet-e kritikusi pozícióból közelíteni egy olyan szöveghez, amelyben valaki saját haldoklását írja meg. Németh szerint ez egy jól sikerült műalkotás, éppen azért, mert egy nem jól sikerült műalkotás. Paradox ennek a magyarázata is: egy olyan emberről van szó, aki ahhoz szokott hozzá, hogy egész eszközrendszerét uralja, de most tudatosan le szeretne mondani erről az uralásról. Attól válik azonban a szöveg tragikussá, hogy nem tud róla lemondani. Esterházy megpróbálja saját esztétikáját/világképét feladva elfogadni, hogy van a szövegen kívül valóság is, de végül megint ugyanoda jut, hogy számára nincsenek kijáratok a valóságba, csak mondatok vannak.  Reményi József Tamás többek között ezt úgy fogalmazta meg, hogy Esterházy nem az életére, hanem a műveire tekint vissza ebben a szövegében.

A művek közül pedig legkézenfekvőbbnek a Javított kiadással történő összevetés mutatkozik, amikor  - szintén Reményi szavaival élve - Esterházy egyszer már kapott egy radikális ütést az élettől. Szerinte a Javított kiadás a múlt, a Hasnyálmirigynapló pedig a jövő elvesztéséről szól. Reményi egyébként úgy gondolja, hogy Esterházy azt látta be, hogy ő egy olyan szerepben van ebben az országban, hogy így is, úgy is, nyilvánosan,  "kirakatban" fog haldokolni, és ha mindenképp így kell történnie, akkor ezt írássá kell változtatni, és amíg a testét gyötrik, addig neki azt a nyelvet kell gyötörnie, ami mindezt dokumentálja. 

Jánossy Lajos szerint az a könyv tétje, hogy az eddigi Esterházy-olvasói tapasztalataink kiegészülnek-e bármi újdonsággal? Kilép-e a folyamatosan, tükörjátékszerűen önfikcionalizáló elbeszélői karakter mögül egy realista értelemben vett figura? Szerinte a Hasnyálmirigynaplóban előálló helyzet radikálisabb, mint a Javított kiadás esetében. Utóbbi beleillik még a jellegzetes Esterházy-féle idézettechnikába, a most tárgyalt könyv azonban zavarba ejtő helyzetek sokaságát hozza elő olvasás közben, bizonyos stílusrétegek (pl. a korábbi művekhez képest túlzó mértékben használt káromkodások) beemelése a szövegbe Esterházy megszokott hangvételéhez képest inadekvátnak tűnik. Ugyanakkor Jánossy igyekezett időről-időre behozni a beszélgetésbe a kritikus/szakmai értelmezési szegmens melletti a privát emberi olvasási élmény felől is közelítést is , merthogy itt végeredményben egy olyan egyszerű történettel találjuk szembe magunkat, hogy egy ember megtudja, hogy halálos beteg, ezt pedig olyan, a könyv világán kívüli gesztusokat hív elő az olvasóból, mint a gyász, kegyelet, stb.

Nem értettek egyet a beszélgetés résztvevői abban sem, hogy mennyire drámai vagy tragikus hangnemű, illetve végkimenetelű a könyv. Németh Gábor a már említett paradoxont találja tragikusnak, Sipos Balázs azt a szövegen belüli radikális változást elemezte, ahogyan nagyjából 70 oldal után kezd szétcsúszni a szöveg, és valódi naplóvá válni. Jánossy a szöveg egyik legfontosabb jellemzőjét, az élet beszűkülésének és beszürkülésének folyamatát nem igazán illetné a tragikus vagy drámai jelzővel, ellentétben Tóth-Czifra Júliával, aki ezt a folyamatot, a szürkeséget, az unalmat, a hosszú hónapokon keresztüli haldoklás monotóniáját tartja az igazi tragédiának.