Kepes szerint a világ

"Újratervezés!" - üvölti a példázatbeli GPS Kepes András Világkép című könyvében.  A népszerű újságíró, televíziós szakember úgy érezte, most jött el az idő saját személyes tapasztalatai és olvasmányélményei alapján összefoglalni, hogyan látja ő a világban szemünk előtt zajló nagy változásokat. Mert mintha nem jó felé tartanánk. Meg kellene kicsit állni és józanul, higgadtan végiggondolni, hogy akkor most hogyan is tovább.



Alapvető emberi tulajdonság, hogy félünk az ismeretlentől, az idegentől, a másmilyentől.A kérdés csupán az, mit kezdünk ezzel: befogjuk szemünk, fülünk, s saját felsőbbrendűségtudatunkba bezárkózva elkezdünk gyűlölni bármit, ami nem olyan, mint mi, vagy pedig nyitottan, érdeklődően az ismeretlen felé fordulunk, és megpróbáljuk megismerni  - amennyire ezt saját kultúránkba való beágyazottságunk ezt lehetővé teszi.  

Különösen fontos ez egy olyan pillanatban, amikor a nyugati civilizáció (avagy a zsidó, görög és római alapokra felépülő keresztény világ) soha nem érezte annyira válságosnak önmaga létét, mint napjaikban. Európának, a "fehér luxusgettónak" komoly kihívásokkal kell szembenéznie, miközben az évszázados hagyományos normák erejüket vesztették, kiüresedtek, ebből következően pedig nagy a bizonytalanság és tanácstalanság az emberekben. 

Ilyen esetekben könnyű dolga van azoknak a politikusoknak, akik hatalmukat gyűlöletkampányra kívánják építeni, vagy azzal megerősíteni. Vannak, akik örömmel követik ezeket a szólamokat, hisz nem kell gondolkozni, nem kell  egyénileg felelősséget vállalni a közért, és frusztrációjukat is kivetíthetik az aktuálisan kikiáltott bűnbakokra.   

De akadnak szerencsére szép számmal olyan emberek is, akik ugyanúgy érzik, hogy valami nagy baj van, valami nagyon nincs rendjén, de az energiatakarékos vakon gyűlölködés helyett a gondolkodás fáradtságos tevékenységét választják. És van, aki úgy érzi, ezt érdemes le is írnia, egy könyv formájában összefoglalnia, és vannak, akik pedig szívesen olvassák ezt, mert szívesen gondolkodnak együtt vele.   

E szempontból Kepes András autentikus figurának tűnik. Egyrészt még az én korosztályom számára is a magyar  minőségi televíziózás egyik emblematikus személyisége (hát még azon idősebb generációk számára, akiket anno kultúrsokként ért a trash-kultúra  - pl. valóságshowk -  képernyőn keresztüli  megjelenése a nappalijukban, és szívesen nosztalgiáznak, hogy a tévéműsorok tekintetében is régen minden jobb volt), másrészt életútja is erre determinálja. Ahogyan a könyvben is írja:  

"Az általános iskola első nyolc osztályát három földrészen, kilenc iskolában végeztem. Kilencszer voltam 'újfiú', kilencszer kellett  - a szó szoros értelmében - kiverekednek magamnak az osztályhierarchiában betöltött helyemet." (82.)

A józan ész is azt mondatja tehát velünk, hogy egy ilyen embert - még ha esetleg nem is értünk vele mindenben egyet, hisz ez a normális - érdemes meghallgatnia tapasztalatairól. 

A Világkép alapja a tíz évvel ezelőtti Világfalu televíziós sorozat (bizonyos szempontból tekinthető annak szöveges változataként is). Akik annak idején követték a programot (amelynek részei egyébként elérhetők youtube-on is), számukra ismerősek lehetnek a fejezetről fejezetre visszatérő, a világ különböző pontjairól származó emberek. Kepes sorra veszi az emberi élet legalapvetőbb dolgait: hol és hogyan lakunk, mit eszünk, hogyan tisztálkodunk, hogyan találunk párt és alapítunk családot. Beszél születésről és halálról egyaránt. Vagyis a mindenki által ismert  élethelyzeteken át mutatja be, mennyire színes és változatos a világ, és azt, hogy ahogyan mi itt Európában hogyan élünk, az csak egy válasz a sok-sok lehetséges közül a természet és az emberi együttélés adta kihívásokra. 

Persze Kepes nem tud kibújni a bőréből - nem is kell -, ízig-vérig európaiként keresi az egyes hagyományok mögött a rációt, kialakulásuk okát. Egyik jópofa példája ennek, hogy vajon a puszilkodás szokásának mi lehet az eredete. 

"Azt is tudtam, hogy a világon valamennyi köszönési mód azt jelzi, békés szándékkal érkeztünk; kézfogással mutatjuk, hogy nincs nálunk fegyver, az öleléssel felkínáljuk, hogy végigtapogathassanak bennünket, nem rejtettünk-e el a ruhánk alá gyilokot, a meghajlással az alázatunkat bizonyítjuk, hogy lám, én kisebb vagyok, mint te. De mi az ördög az a puszi?"(147.)

A megoldásra egy mongol jurtában jön rá, amikor egy idős asszony nem csak úgy kutyafuttában, felületesen pusziszkodik, ahogyan mi tesszük a mindennapjainkban, hanem közben jól meg is szagolgatja messziről jött vendégét. Így aztán érthetővé válik az is, hogy miért csak az idősebb puszilhatja meg a fiatalabbat, fordítva miért nem zajlik a jelenetsor.

Kepes Mongólián kívül beleírja többek között  Japánban, Indiában, Marokkóban, vagy éppen az  Andokban, a Peru és Bolívia határát is jelentő Titicaca-tó vidékén szerzett élményeit. Mint ahogyan az utolsó fejezetek egyikében reflektál is rá, a legtöbb helyen nyitott, a másik kultúrája, szokásai iránt érdeklődő, kíváncsi és nem utolsó sorban jó humorral megáldott emberekkel találkozott (ne feledjük a könyv borítóját is ott áll a mottó: "Humorral, könnyedén, nehogy megijesszem magam."), így könnyű volt forgatni, de persze nem mindig volt zökkenőmentes a munka, akadtak neccesebb pillanatok is, például Indiában.

A jó humorral a szerző is meg van áldva, végig kellemesen ironikus, nem ritkán önironikus hangon szól olvasójához. Ehhez saját és családja életének történeteiből is merít, olyan privát anekdotákat is elmesél, mint például amikor ő ment el a fia óvodájába az anyák napi ünnepségre, míg felesége a másik gyermekük fontosnak ígérkező szülői értekezletére ült be.  

Kepes emellett gyakran idéz olyan alapművekből, mint Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása, vagy Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című könyve, de belebotolhatunk utalásokba Barabási Albert-László, Csányi Vilmos, esetleg Popper Péter műveire is, természetesen sok más tudós (antropológusok, szociálpszichológusok, stb) hol röviden, hol részletesebben említett kutatásai mellett. Mindez hasznos kiindulópontként szolgálhat mindazoknak, akik Kepes András könyve olvasása után kedvet kapnak például a férfi és női aggyal kapcsolatos friss kutatásokról, esetleg a különféle csoportelméletekről is tájékozódni.

Bár a könyvben szereplő jópofa, a világ sokszínűségét bemutatni kívánó sztorik alapja több mint tíz évvel ezelőtti anyaggyűjtés eredménye, Kepes mindazt egy az aktuális eseményekre reflektáló keretbe helyezi. Legyen akár szó a digitalizáció problémájáról, vagy arról, hogy még a modern európai ember is megsínyli lélekben, ahogyan képlékennyé válik a hagyományos értékrend. Hát még akkor a természeti népek! Beszél az úgynevezett "őshonosodási" folyamatról, a hagyományos kultúrák és értékek újrafelfedezéséről, amiről persze könnyen az iszlám fundamentalizmus előretörése juthat eszünkben, ám szinte mindenhol (Japánban, Indiában, stb) találhatunk "vissza a gyökerekhez!" típusú  - bár értelemszerűen kevésbé agresszív - törekvéseket.

Szó esik természetesen a 2015-os nyár végi/kora őszi menekültáradatról. Arról például, hogy milyen (szociál)pszichológiai okai lehetnek, ha valaki kárörvendő kommenteket ír a teherautóban megfulladt menekültekről szóló hír alá. Kepes olyan évtizedekkel korábbi kísérleteket is említ, amelyek azt a helyzetet szimulálták, miként viselkednek az emberek, ha egy hatalmi pozícióban lévő személy vagy személyek (ez esetben a  kutatás vezetője vezetői) "leveszi(k) vállukról" az egyéni felelősség terhét, és bátorítják őket, hogy szabadon gyűlölködhetnek. (Mintha ismerős lenne valahonnan mindez, nem is olyan régről, 2016 nyaráról-őszéről is, ugye, ugye?) Nos, az ember ilyen helyzetben bizony igen durva kegyetlenkedésekre is képes. Jó lenne nem kiereszteni ezt a szellemet a palackból.

Belefért még a könyvbe a foci EB-tanulsága is. Kepes is hasonlóról ír, amiről sokan sokat beszélgettünk azokban a hetekben is: a felszabadultság érzésről, hogy nem csak elkeseredésünkben tüntetni, hovatovább forradalmat csinálni lehet kimenni nagy tömegekben az utcára, de örömünkben is. Van egy apró mozzanat, amit igencsak megmosolyogtam, mert én is ezen gondolkoztam akkoriban, s hasonlót terveztem írni én is ennek kapcsán, mint Kepes. A többes szám első személy (újra) felfedezésének izgalmáról: válogatottUNK.

A Világkép  a pesszimizmusra okot adó helyzet ellenére is optimista könyv, de nem naiv, a szerzője nem dugja a fejét a homokba, tudja jól, az emberi természet olyan, hogy az egyik csoporthoz tartozás öröme egyben a más csoportokkal szembeni ellenérzést is jelentheti. És hogy bár szép és jó lenne, ha a különféle kultúrák békében élnének egymással, az emberiség története többször megmutatta, ezt bizony elég gyakran nem is sikerül megoldani. A könyv optimizmusát én amúgy inkább meta-szinten látom: hogy egyáltalán születnek ilyen könyvek, amelyekkel együtt lehet gondolkodni. S hogy egy-egy a jövőről, a világ sorsáról elmélkedő gondolatmenetben sokkal inkább a (megválaszolhatatlan) kérdések, a bizonytalanságot, az óvatos tapogatózást, időnként nem kevés szkepszist jelző mondatokon van a hangsúly, és nem kecsegtet azzal a hamis illúzióval, hogy ő itt és most megmondja (kinyilvánítja) a tutit.

Kepes András: Világkép. Libri, 2016.

(Az idézetek melletti oldalszámok az elektronikus változat számozását követik.
Kepes András portréját Pörneczi Bálint készítette.)