Az idő a katarzis ellen játszik

"A Kádár idejében is volt blog. Csak azt a haverod írta. Rólad." - jött nemrég szembe velem a neten GIF formájában egy Bödőcs Tibortól származó idézet. A poén ez esetben leginkább talán azért tud működni, mert épp az benne a vicc, hogy ez egyáltalán nem vicc. De vajon hogyan dolgozták fel mindazok ezt a sokkot, akikkel tényleg megtörtént, hogy a hozzájuk legközelebb álló emberek róluk (is) jelentettek? Fel lehet-e dolgozni egyáltalán? És az irodalom, a fikció ebben milyen segítséget nyújthat?  

Az újbudai Kelet Kávézó Kelet Kult elnevezésű kulturális, művészeti és tudományos klubjának 2017. február 14-i estjén az ügynökkérdés és az irodalom viszonya volt a központi téma. Ha valaki most azon kezd agyalni, hogy de miért pont most, történt-e esetleg valami szenzáció, azzal épp az egyik központi problémára tapint rá.

A résztvevők: Forgách András, Györe Balázs, Szőnyei Tamás és Deczki Sarolta

Nem, nincs semmi konkrét aktualitása, miközben mégis mindig aktuális (kellene, hogy legyen). Ugyanakkor ahogyan a beszélgetés résztvevői is kitértek rá, a téma bizonyos értelemben lecsengett ("bekerült a spájzba"- ahogyan Forgách András fogalmazott), a botrányos, nagy lelepleződéseken, a hírességek (írók, filmrendezők, olimpikon sportolók, stb) lebukásán már túl vagyunk, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna, némi túlzással élve  - de ezt már csak én teszem hozzá -, néha olyannak tűnik a jelenség, mintha valamiféle bulvárszenzáció szintjén kezelte volna (és kezelné manapság még inkább) ezeket a nyilvánosságra került történeteket a magyar társadalom. 

1989-től kezdve nagyon sok minden probléma kibeszélése - vagy legalább a kibeszélésre tett kísérlet - maradt el (miközben a 20. század nem kevés olyan eseménnyel szolgált, amit hasznos lett volna minimum megkísérelni közösségi szinten feldolgozni), közülük csak egy az ügynökkérdés. De egyre kisebb az esély, hogy akár ezt, akár más múltbeli konfliktusokat  valaha is ki lehet is beszélni. Megint csak Forgách súlyos szavaival élve:  ez egy "gennyes fekély", ami nem lett időben kezelve, és akkor is egyre rosszabb és rosszabb lesz, ha közben épp nem akarunk róla tudomást venni. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy egyre szűkül azoknak az embernek a köre, akiket tényleg zsigerig hatolóan személyesen érintett a dolog, Erre mondta azt Szőnyei Tamás, hogy "az idő a katarzis ellen játszik". 

No de miért is olyan fontos e tekintetben az irodalom? Szőnyei szerint - aki éveket töltött az irodalmi élet szereplőiről szóló jelentések kutatásával (melynek eredménye a két vaskos kötetből álló Titkos írás, Noran Kiadó, 2012) - egyrészt a totális kontroll alatt tartott társadalomban az irodalom csak egy szelet volt, nem volt több vagy fontosabb annál, hogy mi zajlott például a mezőgazdaságban, az egyházi életben, vagy éppen a katonai hírszerzés terén. Másrészt a többi művészeti ághoz képest valóban fontosabbnak bizonyult, hiszen a leírt, kimondott szó sokkal hatásosabb (közvetlenebb) eszköz, mint egy festmény vagy egy zenemű, ráadásul a kulturális emlékezetben az írók, költők mindig is fontos közéleti tényezőnek számítottak. 

Ugyanakkor Györe Balázs története is azt mutatja, hogy a rendszer logikája némiképp másként működött, mint a megfigyeltek logikája. Györe és barátai egyetemistaként illetve frissen diplomázott fiatalként egy irodalmi lap alapítását tervezgették. Tudták, hogy úgysem fog menni, de attól még beszélgettek erről a privát összejöveteleiken. Ma persze könnyen mondhatjuk azt, hogy a világ legtermészetesebb dolga. ha írói ambíciókat dédelgető fiatalok létrehoznak egy alkotói közösséget, melynek bázisa egy folyóirat. Györe érthetetlennek tartja, hogy rájuk  -  az akkor még irodalmi szempontból úgymond nevesincs senkikre -  miért pazarolt ennyi embert a titkosszolgálat, miért voltak ők kora reggeltől késő esti ennyire szoros megfigyelés alatt. Szőnyei szerint a rendszer szempontjából teljesen mindegy volt, hogy Illyés Gyula vagy egy ismeretlen bölcsészhallgató akart-e lapot alapítani, a függetlenedési szándék, az önálló, ellenőrzés nélküli cselekvés vágya volt az, amit a korszakban csírájában szándékoztak elfojtani. Ráadásul - ahogyan ezt Forgách András saját édesanyja történetéből is láthatta- a beszervezettek gyakran csupán azért kaptak feladatokat, hogy állandó mozgásba maradjon az egész rendszer.

Véleményem szerint van még egy oka annak az optikai csalódásnak, hogy az irodalom kitüntetett helyzetűnek tűnik: az írók mindennapi életének része, hogy szavakká, szöveggé alakítanak különböző érzéseket, élményeket, szituációkat. Nagyobb a valószínűsége, hogy egy író transzformálja az akármilyen érintettségét egy könyvbe - ami aztán eljut(hat) sok-sok emberhez -, mint például egy agrármérnök.  

Ám ez a beszélgetés ezen a februári kedd estén épp arról szólt, hogy mennyire nehéz azoknak is feldolgozni ezt az élményt, akiknek a szó, a nyelv, a szöveg a munkaeszköze. Györe Balázs, akinek 2012-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál Barátaim, akik besúgóim is voltak című könyve, úgy véli, neki nem is sikerült megtalálni a megfelelő nyelvet hozzá. A beszélgetés során többször is elmondta, hogy erre az élményre egyszerűen nincsenek szavak.  (Forgách szerint csak dadogni lehet erről.) Sem arra, amikor egy olyan barátod, aki ha azt mondja, most nagyon sürgősen beszélnünk kell, s te egyszerre rohansz, elmondja, hogy éveken át jelentett rólad, sem arra, ha egy dossziéból az öledbe hull a szintén megfigyelt volt feleséged személyigazolványának vagy egy egyetemi dolgozatának a másolata, s ledöbbensz, mennyire rátelepedtek mások az akkori életetekre. Beléd mar a kétely, vajon az életed fontos szereplőinek te magad is fontos voltál, vagy csupán teljesítendő megbízás volt-e, hogy a társaságodat keressék? Ilyenkor egyszerűen kénytelen vagy újraértelmezni a veled történteket, új narratívába illesztve összerakni életed "regényét".      

Györe Balázs könyve nagyjából ennek a belső vívódásnak, késztetésnek a lenyomata.  Szerzője úgy fogalmazott, hogy a korrektúra átolvasása óta nem is vette kézbe a szöveget, (kis túlzással) azt se tudja már, mit írt benne. Az ő prózájának amúgy is nagyon fontos jellemzője a személyesség, például hogy a benne szereplő valós személyeket valódi nevükön szerepelteti, ám ez egy ilyen téma esetében különösen érdekes, mert ez gesztusként is értelmezhető, ahogyan visszaveszi/visszaadja a valós identitást a rendszer által adott álidentitástól, álnevektől.

Forgách András  egy kicsit más módon érkezett a saját történetéhez. Bár Szőnyei Tamás könyvében ő is szerepel azok között, akikről jelentettek, az Élő kötet nem marad című könyve (Jelenkor, 2015) édesanyjáról szól, aki III/I-es volt. Itt fontos elmondani, hogy a magyar közvéleményt - egyébként érthető módon -  a III/III-asok, a belső elhárítás által beszervezettek, vagyis a hétköznapi szóhasználatban besúgónak nevezettek érdeklik inkább, "Pápainé" azonban III/I-es volt, vagyis a külső/külföldi információszerzés volt a feladata, egyszerűen szólva kém volt. Persze vannak átfedések és itt-ott összeérnek a szálak, Forgáchnak például volt alkalma azt is elolvasni, hogy konkrétan őróla mit írt az édesanyja a tartótisztjének.  

Forgách a könyvében egy különös kettősséggel próbálta megragadni az eseményeket. Egyrészt egy könnyed tárcaregényt próbált megírni, amihez forgatókönyvírói és dramaturgi tapasztalataira támaszkodott, ahogyan végiggondolta, hogy melyek lehetnek ebben a sztoriban azok a kulcsmozzanatok, kulcsjelenetek, amelyeket érdemes elképzelnie és kidolgoznia, például hogy hogyan is zajlott az, mikor az asszonyt felköszöntötték a tartótisztjei 60. születésnapja alkalmából. Másrészt viszont nem akart semmilyen fontos tényt, dokumentumot kihagyni, nem akarta ezáltal mentegetni édesanyját. 

Bár az anyagok szabadon kutathatók, mégis rengeteg nehézségbe ütközik a múlt e szeletének feltárása, a beszélgetés során például a Magyar Rádió dossziéinak "kifosztottságáról" is szó esett, azaz, hogy a rendszerváltás idején eltűnt az anyag nagy része. Aztán vannak olyan iratok is, amelyek még nem kerültek át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. De ami megvan, abban az irdatlan nagy mennyiségű dokumentummennyiségben is még most is nap mint nap lehet újabb részinformációkra bukkanni, amelyek mint egy óriási kirakós játék aprócska darabjai más ismert tények, adatok mellé illeszthetők. 

Ha innen nézzük, akkor ez bizony egy végtelen történet, függetlenül attól hogy a közbeszéd szintjén épp mennyire aktuális a téma vagy sem.