Te hol húznád meg a határt?

Úgy adódott, hogy néhány nap különbséggel két műfordítással kapcsolatos beszélgetés is volt Újbudán. A szombati Irodalmi Brunch (Hadik) után hétfőn a Kelet kávézó kulturális programsorozatának legutóbbi alkalmán (Műfordítás – szakma, hivatás, szerelem?)  többek között Irvine Welsh és Cormac McCarthy regényeinek magyar fordítóival, azaz Bus Andrással és Totth Benedekkel beszélgetett Szekeres Dóra.    

Szekeres Dóra ,Totth Benedekkel és Bus András a Kelet könyvespolca előtt


Míg Shakespeare esetében kissé furcsán hangzott volna a kérdés, hogy a beszélgetés résztvevői gondolkodtak-e azon, hogy a szerzőt keresik fel valamely fordítási problémával, addig kortárs alkotók esetében ez releváns feltevés. Még akkor is, ha mindkét meghívott fordító nemleges választ adott a kérdésre. 

Merthogy kortárs szerzők írásainak magyar nyelvre átültetése sem rutinfeladat, legalább is Busnak és Totthnak semmiképp sem az. Szerintük egy lányregény vagy egy mesekönyv is képes megizzasztani bárkit, aki ezt a tevékenységet lelkiismeretesen kívánja végezni, gondoljunk csak bele, egy kisgyerekeknek szánt mondókában is mennyi nyelvi leleménnyel találkozhatunk. 

Felnőtt regények esetében pedig egy sor szakmából is "kiképezi" magát a fordító, mire munkája végére ér, állatpreparálástól a szobrászatig. Akadnak olyan műveletek, tárgyak, jelenségek, amelynek nincs a magyar nyelvben megfelelőjük, ilyenkor a kérdés az, mennyire mélyen ássa bele magát a fordító a kutatásba, hogy minél szakszerűbben próbálja meg azt az adott problémás kifejezést visszaadni, vagy meg tudja-e húzni a határt, el tudja-e engedni, hogy akkor ez most nem lesz annyira pontos. Ez a határ lehet például ott, hogy az éjszaka közepén a neten kutakodva olyan fórumra bukkansz, ahol amerikai egyetemisták próbálják megfejteni, egy adott szerző művében mire utalhat ez vagy az a szó. Totth Benedek szerint, ha még a művelt anyanyelvi olvasó sem érti a kifejezést, akkor a fordítónak sem kell feleslegesen paráznia rajta, hogy jó lesz-e az a magyar változat, amit talált hozzá. Mindketten hasznosnak tartják egyébként Dragomán György saját külföldi fordítóinak szánt katalógusát, amelyben a '70-es és '80-as évek Románijának azon jellegzetességeit gyűjtötte össze, magyarázta meg ábrákkal, látta el további hivatkozásokkal, stb amiről például egy japán fordítónak nem biztos hogy akár csak alapvető ismeretei is lehetnek.    

A beszélgetés résztvevői szemmel láthatóan tehát az alapos munkát kedvelik, de az est során szó esett azokról a fordítókról is, akik finoman szólva nem ilyen lelkiismeretesek. Sőt, elhangzott egy anekdota arról is, hogy van, aki Google Translate-tel készít egy nyersfordítást, s abból készít egy szöveget, és ő van meglepődve, hogy "de hát nem mindenki így csinálja"? 

Az internet széles körben elterjedté válása és a globalizáció révén persze sok szempontból könnyebb a fordítók dolga, és ez is az egyik magyarázata annak, hogy klasszikus 20. századi művek esetében is egyre gyakrabb az újrafordítás. Hiszen mondjuk egy a szöveg szempontjából fontos plakátot már nem kell elképzelnie a fordítónak, hanem utánajárhat, hogyan is nézett ki valójában. Másrészt van egy sor olyan hétköznapi használati tárgyunk is, ami ma már teljesen megszokott, átlagos, de pár évtizede még nem így volt, így a fordító nem tudott mit kezdeni vele, erre Bus András a konzervsör (a dobozos sör helyett) kifejezést hozta fel, és úgy véli, hogy amelyik magyar változatban sok ilyen és ehhez hasonló jelenséggel találkozhatunk, azt azért érdemes újrafordítani. 

Már csak azért is, mivel nem csak a fordító, de az olvasók is könnyebben és gyorsabban tájékozódhatnak, ráadásul sokan eredeti nyelven is olvasnak regényeket, így sokkal kritikusabbak a fordító munkájával szemben. Persze azokat, akik okvetlenül szeretnék jelezni, hogy ezt vagy azt a kifejezést ott a háromszázadik oldal körül ők nem úgy fordították volna, érdemes a helyükön kezelni.    
S hogy a program címében feltett kérdésre is választ kapjunk: Bus András egy éven át dolgozott szabadúszó fordítóként, de úgy gondolja, hogy ez a tevékenység önmagában nem kifizetődő, kell még mellé valamilyen más munka is.  Totth Benedek pedig tíz évnyi fordítói munka után - ezalatt lefordított mintegy ötven könyvet - érzi úgy, hogy "kiégett", és tud már úgy felpörögni, hogy azt a minőséget hozza egy szövegben, amit elvár magától. Most a műfordítói munka tekintetében pihen, feltöltődik, nem vállal semmit, de lehet, hogy később majd újra fordítani fog. Mindketten amellett érveltek, hogy ez egyáltalán nem az a könnyű és gyors munka, amivel hamar lehet sokat keresni, A befektetett idő, energia és tudás nem igazán térül meg.

Üzemeltető: Blogger.