Mégsem merték teljesen elengedni a történelem gyeplőjét

Egyáltalán nem azzal van baj, hogy a főhős napszemüveget hord vagy hogy a főhősnő arról dúdolászik, hogy "álljunk össze, mint két kicsi legó". Máshol keresendők az okok, miért tűnik a Kincsem egy elhibázott koncepciónak.



Számtalan helyen számtalan könyv vagy film kapcsán írtam már arról, hogy Közép-Európában a múlttal foglalkozó alkotások esetében igencsak rányomja bélyegét az alkotásra az a 19. századból eredeztethető, kimondott-kimondatlan elvárás, hogy ellentétben azzal, amit az épp aktuális elnyomó hatalom propagál, a regényeknek (majd filmeknek) az elnyomott, elhallgatott igazi történeteket kell elmesélnie. 

Ez persze összetett, többrétegű probléma, hiszen egyrészt tényleg szükség van bizonyos témákról beszélni, mert nyilvánvaló, hogy a (társadalmi) traumák kibeszéletlensége, majd a kibeszéletlenség traumája igencsak komoly mértékben járult hozzá napjaink össztársadalmi morális válságához. 

Másfelől azonban sokszor úgy tűnik, nagyon beragadt a lemez a Petőfi óta ismert "a költő lángoszlopként vezeti népét" típusú motívumokkal kapcsolatban, azaz, mintha a közvélemény folyton ezt az attitűdöt kérné számon íróktól, filmkészítőktől, stb, és igencsak ferde szemmel és bizalmatlanul nézegetné azokat az alkotásokat, amelyek könnyedebb, játékosabb módon viszonyulnak a múlthoz. (Mintapélda: miért ne lehetne olyan regényt írni, melyben Mátyás király másnaposan  - úgyse tudna mást csinálni - egy igencsak vitriolos emlékirat írásába kezd, amiben jól megaszondja a magáét minden körülötte legyeskedővel kapcsolatban, s közben - hát istenkém, ő is ember - időnként megjegyzéseket tesz saját széklete szagára is. Benedek Szabolcs Mathias Rex című regénye nem részesült ugyan komoly szakmai, kritikai fogadtatásban, de egy-két képmutató, prűd olvasói reakcióba bele még így is futni a neten.)  

Úgy gondolom, kellenek a múltról szóló szórakoztató történetek is, a "baszós-kardozós" kalandfilmek, Kincsem sztorija ráadásul egy sikertörténet egy több szempontból is sikeres korszakában a magyar történelemnek, kiváló alapja lehet egy könnyed, szórakoztató filmnek. Csakhogy a könnyedség nem egyenlő a felszínességgel, a figurák szándékoltan elnagyoltan és túlzóan felvázolt karakterei a logikátlanul, mindenféle koherencia nélkül szedett-vedett módon összebarkácsolt szereplőkkel. 

Herendi Gábor filmjének alapstruktúrája egyszerű: adott egy főhős és egy főhősnő, akik egymásba szeretnek, szerelmük beteljesülését sok minden akadályozza: történelmi múlt, társadalmi normák, családtagok egyéni akarata, egészségi állapot, személyes traumák stb. A főhősöknek ki kell tűnniük (el kell térniük) a többi ember közül, testileg és viselkedésbeli jellemzőkkel is, normaszegőknek kell bizonyulniuk, máskülönben hogyan is lehetne hősnek tekinteni őket? (Gondoljuk csak végig, hogy az európai történelemben milyen komoly szerepe van ezeknek az egyéni normaszegőknek, akik szembementek a megfásult, begyöpösödött, idejétmúlt írott és íratlan szabályokkal, és ezzel lendítették előre a világot!)  Végül aztán az egyre tornyosuló akadályok legyőzetnek, a szerelmesek egymáséi lesznek.

Ha belegondolunk, a világirodalom és a filmtörténet számos alkotása ilyen egyszerű vázra épül, a kérdés csupán az, hogyan töltik meg mindezt élettel és egyediséggel.  

A nyitó képsorok egyik legemlékezetesebb mozzanata, mikor egy osztrák lovascsapatot látunk közeledni, élén egy tiszttel, aki lovaglás közben fésülgeti a haját. A Blaskovich-kastélyban, mert oda tartanak, aztán van egy kis arcoskodás a tiszt (Gáspár Tibor) és a házigazda (Rátóti Zoltán) között, aki hiába próbálja kicselezni fiát, hogy ne legyen szemtanúja annak, hogy mi fog történni, de mi épp ezért tudjuk, hogy a huszár egyenruhában pózoló apuka nem fogja engedni, hogy letartóztassák, kiprovokálja, hogy egykori barátja inkább lője le. A kamaszfiú ott zokog apja holtteste felett, jön a teljes vagyonelkobzás, a családi címer lehull, az új lakó az osztrák tiszt és gunyorosan nyelvet öltögető kislánya. ( Itt érdemes megjegyezni, hogy a pár jelenet erejéig feltűnő gyerekszínészeket ügyesen sikerült kasztingolni, teljesen hihető, hogy belőlük lesznek majd a felnőtt hősök.)  A kis Blaskovich meg a családi házibarát (?  rokon? gyám? számtartó? intéző?) balra el. 

Meglehetősen sok sablonos és egyben eltúlzott jelenet van itt egymásra zsúfolva, de paradox módon ez érzékelteti azt, hogy ebből még bármi lehet, valami nagyon jó is kisülhet. 

Aztán megjelenik a felirat: 25 év múlva.

És következzék a lényeg!

Felnőttek a gyerekek, és csodák csodájára az épp új vevőre váró, de nem éppen értékesnek tűnő Kincsem felett zrikálják egymást. A néző rögtön leveheti belőle, hogy egyrészt a két család beszélőviszonyban van, másrészt, hogy itt minden szereplőnek egyetlen megszállott hobbija van, és azon kívül semmilyen más élete: lovakat tart és versenyeztet és rendszeresen fogad is rájuk. Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) és az időközben megöregedett hű társ (Gyabronka József) esetében még ez rendben van, talán még Oettringen báró családja esetében is, de kicsit bizarr, ahogyan Ferenc József (Fekete Ernő) császárnak sincsen más dolga, mint Berlinbe, Frankfurtba vagy Hamburgba lóversenyekre kísérgetni (!) Oettringenéket és drukkolni az ő lovuk sikerének, mindeközben gyűlölni Kincsemet.

Talán az alkotók is érezték, hogy ez nem igazán mutat jól, így egy erőltetett agyaggalamblövögetős jelenetben elmagyaráztatják a császárral, hogy ő nem akarja egy ló miatt (Kincsem) elveszíteni Magyarországot. De ezzel csak rosszabb lesz, mert nem egészen érthető, hogyha nem az egyetlen bizalmasa (mindig csak ők ülnek a császári díszpáholyban) egyik lova nyer, az hogyan hatna ki az államügyekre, főleg 1849 után 24 évvel, azzal 1874-ben, mikor már túl vagyunk a Kiegyezésen, nagy ütemben zajlik a modernizálódás és a polgárosodás egy újabb szakasza, a Monarchia egy olyan sikeres korszakában járunk, mikor sorra jönnek ide a Gerbeaud-k és társaik, mert itt nagyobb lehetőséget látnak megcsinálni a szerencséjüket, mint saját hazájukban. 

Nem azt mondom, hogy lélektanilag cizelláltan kellett volna a nyárspolgár kishivatalnok jellemű uralkodót ábrázolni. Még csak az sem probléma, hogy egy szót nem ejtenek Sisiről. Nem is azt mondom, hogy szociológiailag hiteles széles tablón  kellett volna ábrázolni a kor társadalmát, mert nem, mert ez tényleg egy kalandfilm, melyben megengedett a tényektől, a valóban megtörtént esetektől eltérés is.  

Hanem épp az a gond, hogy az alkotók végül mégsem mertek bátran a magyar történelemtől elrugaszkodni. Teljesen elhibázott lépés volt végig azt sugallni, hogy még mindig a szabadságharc leverése utáni fojtott légkörben  járunk, még akkor is, ha fontos mozzanat, hogy vajon elégtételt vesz-e apja gyilkosán a főhős. A Kincsemben rengeteg mozzanat - a főhősök egyes karaktervonásai, a háttérzene, de még a lovak is - azt sugallja, hogy egy szilaj filmet akartak az alkotók készíteni, Csakhogy ahhoz tényleg el kellett volna engedni a gyeplőt, azaz esetünkben ezt a bután, kontár módon összefércelt történelmi hátteret, hadd vágtasson, hadd tomboljon ezt a történet!
  
Nem csak a császár figurája értelmezhetetlen, hanem Gerlóczy grófé (Keresztes Tamás) is, aki először még a józan és jófej haver, aki közbelép, mikor eldurvulna Ernő párbaja, akitől kölcsön lehet kérni, stb. Aztán amikor legközelebb már Klára kérőjeként bukkan fel, hirtelen egy gonosz tekintetű kis kisegér, vagy még inkább egy rosszindulatú csúszómászó lesz belőle, mintha nem is ugyanaz a karakter lenne.  (Viszont le a kalappal Keresztes Tamás előtt, mert ez az, amit ebből a szerepből kihozhatott, hogy megjelenésén is látszik a váltás, de sajnos a szájába adott szövegek nem szolgálnak támpontul, miért is történt mindez, egyszerűen csak elkezd egy egydimenziós gonosz karakterként viselkedni). 

A legnagyobb elszalasztott lehetőség egyébként szerintem Oettringen gróf karakteréé. Van egy jelenet, mikor már-már alázatosan néz a lányára, miközben segít neki a cipőjét befűzni. Ha onnan viszik tovább ezt a karaktert, abból sok jó dolog kisülhetett volna. Ám aztán mintha mindez meg sem történt volna, későbbiekben az elcsépelt, unalmas zsarnok apa karakterét hozza. Szerintem a hajfésülésből (csak első és - majdnem - utolsó jelenetében látjuk ezt a mozdulatát) is sokkal többet ki lehetett volna hozni. 

Klára karaktere tipikus biztonsági kűr, Petrik Andrea pedig jól adja vissza, megtölti élettel az öntudatos, beszólogatós, cinikus úrilányt, akinek megvan a maga keresztje, az élete nem csak játék és mese, de ennek ellenére nem mondanám forradalminak, hogy van egy aktívan cselekvő, saját sorsát irányítani akaró, s nem csupán a vágy tárgyaként működtetett női karakter.

Ernő figurája viszont jól sikerült. Jó az alapanyag és Nagy Ervin képes ezt felturbózni. Nem hiába azok a jelenetek tűnnek a legsikerültebbnek, melyeket az ő féktelensége és nemtörődömsége köré építenek és amelyeket nem béklyóznak meg a történelem (és nem a személyes múlt!, fontos ez a megkülönböztetés!)  sötét árnyai. Ő az operában unatkozó és legújabb kiszemeltjét megdugni készülő nagyétkű férfi, aki a bordélyházból is részegen megy párbajra ("- Mióta tart a viszonyuk?" "- Három hete, de ez nálam már egyéni rekord!" - igen, ezt a szituációt így kell túltolni), aki meggyőzően udvarol a mádámnak (Lázár Kati), hogy engedje el a tartozását vagy hogy adjon neki kölcsön.De az a jelenet is jópofa, mikor a furfanggal kell elérnie, hogy a híres angol zsoké szóba álljon vele.  Amikor Klára hozzávágja, hogy látszik rajta, hogy örök vesztes figura, jól adja vissza egy-egy pillanatig, hogy ez fáj neki, rágódik rajta. Máskülönben nem az a szorongós vagy éppen mások véleményével foglalkozó figura, jól illik a karakterhez az anyagi felelőtlensége, hogy mindig zűrben van, mindig mások jóindulatára kénytelen számítani. Ugyanakkor arra rajta kívül senki más nem lett volna képes, hogy Kincsemből kihozza a világverő világsztár versenylovat, és ezt érezte magáról. (Ahogyan az már egy főhőshöz illik, hisz elég sokat láttunk már ilyen sztorit, ahol a központi figurának senki nem hisz, nem bíznak benne, lesajnálják, de ő bízik magában, tudja, hogy az az a bizonyos nagy dobás, ami sikerülni fog neki.)   

Apropó zsoké (Kovács Lehel), ő önmagában is jópofa karakter, ahogyan a bankár vagy uzsorás  (Scherer Péter) is. Ahol tényleg csupán egy két skiccel kell felrajzolni egy-egy mellékszereplőt, ott jól működik a módszer. Lázár Kati mádámja is ilyen,  Balsai Mónika, mint rajtakapott szerető is meg tud bennünket nevettetni az ilyenkor elhangzó szokásos mondatokkal (pedig mennyire sablonosak, és mégis!), és a Makranczi Zalán által játszott felszarvazott vőlegény katonatiszt is inkább a jól eltalált figurákhoz sorolható. Vagyis még egyszer a lényeg: úgysem tudunk másból, csak sablonokból építkezni, csak nem mindegy, hogy hogyan.      

Bármilyen aspektusból is tekintek a filmre, úgy gondolom, hogy ott, ahol hiányérzetem van, a jobban túltolt, túlkarikírozott, szándékosan túladagolt történetépítő elemek tettek volna igazán jót az összképnek. A 21. századi áthallásokat és poénokat is bátrabban lehetett volna még alkalmazni. Igaz, akkor valószínűleg  elmozdult volna a film az abszurd humor felé, és jóval kevesebb nézőt vonzott volna be. Úgyhogy végül is a Kincsem mégiscsak egy jól sikerült alkotás, ha azt nézzük, milyen nézőszámot és ezzel milyen bevételt produkált. És sosem szabad elfelejteni, hogy a filmkészítésben, lévén a legköltségesebb művészeti ág, félig-meddig mégiscsak ez a lényeg. 
Üzemeltető: Blogger.