Tétek, trendek és a nyolcker

Ne legyünk álszentek és képmutatók! Pál Dániel Levente (továbbiakban PDL) Az Úr Nyolcadik Kerülete című könyve szereplőinek és olvasóinak halmaza igencsak vékonyka sávban metszi egymást.


Az elbeszéléskötet azonban egyáltalán  nem annak a kortárs szépirodalmi trendnek egy újabb darabja, amelynek  első említésre méltó nyomait 2014 kora tavaszán Szilasi László Harmadik híd című regényében véltem felfedezni (lsd még a Népszabadságban erről a könyvről közölt kritikámat), és amit Térey János szimplán "nyomorpornónak" nevezett (vele készített interjúmat többek között erről a témáról itt lehet olvasni, és itt meg egy tudósításomat, ahol szintén ezt a jelenséget pedzegeti).

Az Úr Nyolcadik Kerületét olvasva nem sejlik fel az a kellemetlen gyanú,  hogy a könyv szerzője csupán azért fordul a témához, hogy ezzel egy adott közegben ( nevezzük azt értelmiségi rétegnek) begyűjtsön néhány vállveregetést és pár jó pontot, hogy lám, lám látszik, hogy rendes  ember, hisz társadalmi kérdésekkel is foglalkozik.

Ez a kötet másfelől közelít saját témájához, így tétjei is mások lesznek, mint a fentebb említett trendbe sorolható alkotások.

 PDL második kötete, az Ügyvezető költő a XXI. században olvasgatása során lettem figyelmes arra, hogy az elsősorban költőként számon tartott szerző prózai szövegeinek (a kötet vegyesen tartalmaz lírai és prózai írásokat) nagyon izgalmas a ritmusa, pontosabban a hirtelen ritmusváltásai. Jó a dinamikája, van benne svung, ami napjainkban talán az egyik legfontosabb alapanyaga a jó prózának, hiszen a tömegkommunikációs eszközök által irányított világunkban egy kicsit mindenki hiperaktívvá válik, és nem ritkán még azok is érzékenyen reagálnak arra, mennyire lendületesen előre vivő, vagy  épp ellenkezőleg, vontatott és egy helyben toporgós egy könyv, akik amúgy hivatásszerűen átlagban napi több száz oldalt olvasnak.

Ha nekik (nekünk) monoton és unalmas egy írás, akkor mit mondjon a "laikus" "átlag" olvasó?

Éppen ezért tartom  évek óta makacsul azt a véleményemet, hogy PDL-nek inkább prózát kellene írnia, amelyben persze paradox módon a lírikusi vénája is megkapná a maga megfelelő játszóterét (ne feledjük, ritmus!).  Az Úr Nyolcadik Kerületének érdekessége egyébként, hogy nagyon sok, korábban versként publikált szöveg prózai átiratát tartalmazza. A teljesség igénye nélkül ilyen írások például a Limonádébár, "Nagyapa, méjt szörög a pusz?" "... épp csak eltakarta, hogy nincs rajta semmi...", Férfiak, illetve Álmaink piros ladája, ami a hírek szerint  a hamarosan megjelenő legújabb (immáron negyedik) PDL -verseskötet címadó verse  lesz  egyben.

Az Úr Nyolcadik Kerülete 2013 júliusában Facebook-oldal formájában kezdte meg működését, de a szerző személyes ismerősei már korábban is olvashattak különféle említésre-, feljegyzésre méltó szösszeneteket a környék életéről. Megint csak a trend szót vagyok kénytelen használni, alakulgat itt ugyanis egyfajta Facebook-irodalom, amikor a hétköznapok arra érdemes pillanatait valaki röviden, de pontosa és lényegre törően képes megfogalmazni, amire szerencsés esetben akár több ezer ember is reagál. Például Hercsel Adél Anyukaland című könyve is úgy született meg, hogy a húszas évei első felében járó várandós újságírónő megosztotta, milyen hülye párbeszédek részese lesz akaratlanul is autóvezetés-tanulás közben. Konok Péter neve is minden bizonnyal ismerős sokaknak, ő a klasszikus glossza (annak is a hangsúlyosan közéleti ága) műfaját műveli online felületen olyan sikerrel, hogy több tízezres követői számmal rendelkezik, és minden bizonnyal sikeres lett az erre alapozottan kiadott könyv is (Történetek a kerítés tövéből). Ide sorolnám még Görömbölyi Dávid  Diplomata-útlevéllel a hátizsákban című kötetét is, (itt írtam róla nagyon röviden), aminek ugyan nincsen - vagy legalább is én nem láttam - online előzménye, de a struktúrája alapján egy blog (vagy Facebook- oldal) mechanizmusait képezi le.

Épp ezért ez az első és legfontosabb tétje a jelen esetben tárgyalt könyvnek, hogy minként is konvertáljuk át a Facebookon működő szövegeket a klasszikus, hagyományos nyomtatott könyvben (is) működő szövegekké. Mivel gyakorlatilag születése pillanatától kezdve  követem az említett oldalon megosztott posztokat, előzetesen voltak kétségeim a könyvvé alakítás ötletével kapcsolatban. Épp ezért kellemes meglepetés volt, ahogyan mégiscsak sikerült átfordítani  egy másik médiumba a mondanivalót. A könyv ügyesen, jó arányérzékkel adagolja a rövid, csupán néhány mondatni terjedelmű csattanóval záródó párbeszédeket, és a kibontott, kifejtett, hosszabb terjedelmű, a klasszikus ráérős elbeszélői stílust megidézőidéző szövegeket.

A kötetben körülbelül 150 írás található összesen nyolc (!) ciklusba rendezve, ezek az egységek (Gyerekek, Fiúk, Lányok, Nők, Férfiak, Állatok, Öregek, Boszorkányok és szellemek) akár egy fejlődésregény stációit is jelképezhetik.Úgy érzem, a legtöbb esetben valamiféle hangulat megragadása a cél, valami, ami csak úgy átsuhan bennünk, mikor olvassuk a szöveget. Nem véletlenül említett azonban a fejlődésregény kifejezést, érezhető az olvasás során, hogy a könyv írásai egy végkifejlet felé haladnak, ami ugyanakkor nem mond ellent annak, hogy a hangulatok érzékeltetése fontos a könyvben. Ez a végkifejlet pedig az utolsó két írás, a Csengőfrász, illetve Az idegen, amely már címében is sejteti, hogy a nyolckerbe tartozás- nem tartozás, bennfentesség - kívülállóság alapkérdéseit boncolgatja megrendítő módon. 

"Hajnali kettő van, csengetnek. Fekszem a sötét szobában, remegő gyomorral nézem a plafont. A befüggönyözött feketeségben csak a telefonom kijelzője világít. Csengetnek megint, hosszan. Nem mozdulok, várom, hogy vége legyen, nem várok senkit, ilyenkor. Ne csengessen be hozzám senki, ilyenkor. Mit akar? Ki az? Ha többen vannak, sejthető. Ha egyedül van, az még nagyobb szorongás." (308.)

- kezdődik a kettő közül az első, és zárul a második az alábbi módon (ami értelemszerűen a kötet utolsó mondata is): 

"Mert idegen vagyok, nem ide tartozom, és soha nem is fogok." (315.)

Nem titkolja, nem szépíti - ahogyan  a kötet egészében sem -, hogy ez egy veszélyes környék, főleg azok számára, akik nem itt nőttek fel, nem ennek a közegnek a belső világában szocializálódtak. Az Úr Nyolcadik Kerülete ezzel a zárlattal katarzisszerű (határozottan nem mondanám katarzisnak, de ahhoz közelítő) élményt képes kiváltani az olvasóból. Épp ezért lehet érdekes, hogy PDL vajon milyen regény írna. Nem vagyok híve annak a nézetnek, hogy a regény magasabb rendű, mint a novella, utóbbi csak ujjgyakorlat, felkészülés, előjáték egy író pályáján az előbbihez. De itt olyan feszes egységbe van foglalva az egész összeállítás, és amilyen jópofa az eleje, annyira komor lesz a vége, hogy szerintem ebben az esetben érdemes feltenni ezt a kérdést. 

Ez a két utolsó szöveg egyébként jelzi, hogy többek között milyen dilemmákkal kellett szembenézni írás és szerkesztés (a szerkesztő Nagy Koppány Zsolt volt) folyamata során, mert ez a két írás logikailag lehetne akár egy is, az egybeforrasztásnak és a különválasztásnak egyaránt megvannak a maga előnyei és hátrányai. Nem sokkal billen, de végül jól billen a mérleg a szétválasztás felé. (Ilyen még a kötetben az Ennyi IQ természetes lelőhelye és az Üzemorvosi vizsgálat  duója, illetve az Ingatlanbiznisz és a Rutineljárás kettős, mindkét esetben lehet, hogy talán az egybeolvasztás lett volna jobb megoldás.) 

Bennfentesség és kívülállóság kettőssége természetesen végigvonul a köteten, sőt, állandó mozgásban van. Hol arra találunk utalás, hogy az elbeszélő - akit könnyen azonosíthatunk a szerzővel - éli a saját nyolcadik kerületi életét ( lásd "ültem a szokásos helyen" és ehhez hasonló kezdőmondatok), és közben útjában akadnak különféle történetek (ne feledjük, a téma az utcán hever!). Máskor meg mintha azt hangsúlyozná, hogy ő csak megfigyel, méghozzá tudatosan, mint egy kutató, egy antropológus. A Csáth Géza agya című írás például egy rövid, ismeretterjesztő kis színes cikk. Ez is a nyolckerhez tartozik, de nem egy a bolti sorban állás közben hallott sztori, hanem olyan téma, amivel kapcsolatban a  kerület múltja és jelene iránt érdeklődő utánaolvas, adatokat gyűjt.         

Tétekről beszéltem korábban, és természetesen mindezek közül a legfontosabb, ami leginkább érdekli az olvasókat, hogy tulajdonképpen milyen is ez a PDL-féle nyolcadik kerület. Mindazoknak, akik saját primitív gyűlölködésükre szeretnének igazolásra lelni ebben a könyvben, csalódniuk kell. Ugyanakkor a túlontúl politikai korrektségre törekvők sem győznek majd felháborodni, hogy a szövegben következetesen a cigány és a kurva kifejezéseket használja a szerző. (Nem mellesleg a mai magyar közállapotokat, a 3-4 éves ovisok szintjén ragadt közbeszéd színvonalát is jelzi, hogy kénytelen vagyok e két szélsőség kiemelésével vagyok kénytelen nekiindulni a gondolatmenetemnek.) A social justice warriorok egyébként kapnak is rendesen az egyik írásban, ami egy kicsit ugyan didaktikus, szájbarágós, de ugyanakkor  mégiscsak elgondolkodtató. A "Nem lesz így soha ebben az országban változás" című elbeszélés alaphelyzete, hogy egy közvéleménykutatást végző  egyetemista lány egy cigány asszonytól azt kérdezi: 

"Ültetné gyermekét meleg óvodás mellé?" (153.)

És persze, hogy elbeszélnek egymás mellett, nem is értik egymást a szereplők. A szöveg hasonló problémát vázol, mint amit én is körüljártam Hidas Judit Seb című regényéről írott kritikámban az ezérttartittazországozás jelensége kapcsán.

PDL nyolcadik kerületében nincs eltitkolva, hogy itt bizony meglehetősen sok a börtönviselt férfi és a lecsúszott egzisztencia. Itt bizony tanult középosztálybeli szemmel figyelve igencsak sok a buta, a világ dolgaiban járatlan ember, akik az őket ért ingerekre egyáltalán nem kifinomult, szofisztikát, hanem igencsak közvetlen, zsigeri reakciókat adnak. Nincs eltitkolva, de felmagasztosítva sincs. Egyszerűen ez az alapbeállítás, a default setting. Persze itt-ott van némi kis pátosz, egy csöppnyi szentimentalizmus, de annál többre nem kell számítani a kötet olvasása során, mint amennyit a címe sugall.(Erre meg mondhatjuk azt, hogy ez meg PDL-nél default setting.)   

Érdemes ugyanakkor a perspektívát megfordítani. Hogy a mi középosztálybeli világunkból túl nyersnek tűnik ez a világ? Az itt élők megnyilvánulásai túl ostobának? Hogy az utcalány nem tudja - de nem is érdekli -, hogy mi a különbség a könyvszerkesztő és a könyvelő között? Fordítsuk meg a dolgot! Az ő szemszögéből nézve, nem tényleg édesmindegy? Az ő szemszögükből történetesen éppenséggel mi tűnhetünk ostobának, mert jó dolgunkban túlbonyolítjuk az életünket, s közben egy sor olyan tapasztalatra, tudásra nem teszünk szert (mert hála ég nincs szükségünk rá), amelyeket éppenséggel ők tartanak hasznosnak. 

Az Úr Nyolcadik Kerülete tehát tükröt is képes mutatni az olvasójának, aki ezáltal egy kicsit elgondolkodhat önmagáról is és helyéről a világban. Márpedig akik szívesen olvasnak, javarészt ezt is várják egy könyvtől. És Az Úr Nyolcadik Kerülete a maga hol vicces, hogy édes-keserű, vagy épp megrendítő módján képes megfelelni ennek az elvárásnak is.  

Pál Dániel Levente: Az Úr Nyolcadik kerülete. Athenaeum, 2017. 




   


Üzemeltető: Blogger.