A '17-es pesti csajok

Nem nagy ívű, gigantikus,  posztapokaliptikus látomás, nem nyomasztó disztópia Kemény Zsófi Rabok tovább című regénye. "Csak" egy szellemes, szórakoztató történet egy fiatal lányról, aki belekeveredik a 2017 nyarán Budapesten kitört forradalomba. 
"Nem volt ünnep május és augusztus között. Ekkora lyuk egész évben sehol nem volt két ünnep között. A Mátyás emlékének szentelt nemzeti ünnepet, és egyben munkaszüneti napot, július 10-ére akarták rakni. Az lehetett a terv, hogy a pórnép majd ujjong, hogy nem kell dolgoznia még egy plusz napon az évben". (9.) 
Amikor öcsémnek említettem, hogy a regény kiindulópontja, hogy 2017. július 10-én újratemetik Mátyás királyt, reflexszerűen megkérdezte, amúgy a valóságban is lesz ilyen? Addig is sejtettem, de ekkor már biztos voltam benne,  hogy Kemény Zsófi igencsak ráérzett valamire ezzel a sztorival.

Adott tehát egy múltbamerengős állami rendezvény egy olyan egykori magyar uralkodó statisztálásával (ugye nem gondolta senki, hogy nem a miniszterelnök lesz egy ilyen ünnepségen a főszereplő?), akinek pozitív megítélésével kapcsolatban úgy-ahogy, de van valamiféle társadalmi konszenzus, de akit ezzel a gesztussal persze a kormánypárt könnyen ki is sajátíthat (mint ahogyan annyi minden mást is - szavakat, jelképeket, stb - kisajátított már). Az ünnepi alkalmat  felhasználva, reggel bejelentik, hogy bevezetik az úgynevezett fészekadót , amit a külföldre költözött fiataloknak - vagy itthon maradt családtagjaiknak - kell majd befizetniük tíz éven át. (Ne adjunk ötleteket, ha kérhetném!) Ebből a szemszögből nézve Mátyás személye persze más miatt is jelképes lehet: a közös nemzeti emlékezetben az ő alakja az igazságos, jóságos  jófej uralkodóként él a mai napig,  miközben amúgy nagyon durván megadóztatta a népet.

Mint sejthető tehát, nem csupán a dátum miatt mondhatjuk el erről a történetről, hogy napjainkban játszódik, de végig ott lüktetnek benne a mi hétköznapi életünk apró rezdülései, a mi városunk mindennapjai,  és a mi közéletünk kisebb-nagyobb csődjei. Ám a könnyed stílus révén a szöveg e rétege inkább pamflet jelleggel bír, s nem igazán érzem azt a nyomasztó hangulatot, ami vélemény szerint egy disztópiának meghatározó összetevője kell,  hogy legyen, így én nem is sorolnám ebbe a kategóriába.

Viszont ha már mindenképp trendekhez igazítanánk, leginkább azokhoz a regényekhez (vagy rövidpróza gyűjteményekhez) kötném, amelyek olvasása során azt érezhetjük, ha kimegyünk az utcára, jön velünk az olvasott történet is, a benne megismert karakterekhez hasonlókkal találkozhatunk a metrón vagy a hipermarketben, s ehhez már csak hab a tortán, ha konkrét dátumok is szerepelnek benne, mert így még közvetlenebb lesz a kapcsolat olvasott irodalom és megélt valóság között. (Hogy ne csak mindig Hidas Judit Seb című regényéről szóló kritikámat idézzem, álljon most másik példaként az, amit Kerékgyártó István Hurok című novellafüzéréről írtam.) 

A regény hősnője a pszichológia szakos egyetemista Bora, akit egy volt gimis osztálytársa vesz fel a Forradalom2017 nevű Facebook-csoportba, a lány részint  ennek következtében kerül a történések középpontjába. Amikor megismerkedünk vele, épp egy fontos szigorlatra készül, a Szabó Ervinbe megy tanulni, ahol közvetlen nyitás után sem sikerül jó helyet szereznie, máskülönben azon agyal, hogy elfelejtett bugyit felvenni, és azt figyeli, vajon mással is előfordult-e ez.            

A történetet elmesélő Bora ironikus viszonyulása önnön nőiességéhez persze nem újdonság mindazoknak, akik ismerik Kemény Zsófi ( elsősorban) slam- és rapszövegeit. A fiatal nőkkel szembeni sztereotípiák és szerepelvárások szellemes kiforgatása, kigúnyolása mindig is szerves része volt ennek a szövegvilágnak. De a hangnem ismerős lehet azoknak is, akik a mindennapokban gyakran hallgatják a mai húsz év körüliek jellegzetes -tipikusan erre az életkorra jellemző  - ( naivan) cinikus megnyilvánulásait.


Nem meglepő tehát, hogy a Rabok tovább generációs regényként is értelmezhető. Azoké a fiatal felnőtteké, akikről pár éve egy interjúban beszélgettünk hárman, 1980-asok, hogy ez a fiatal nemzedék mennyire magabiztosnak tűnik a gyorsan változó világunkban a mi csetlő-botló generációnkhoz képest. (Bár az is lehet, hogy minden generáció csetlő-botlónak tartja magát, a fiatabbakat azonban magabiztosnak.) Épp ezért érzek itt most egy kis bizonytalanságot, hogy akkor most Y- vagy Z-generáció-e a megfelelő címke, ha magamat Y-osként pozicionálom, számomra a regénybeli szereplők már mást korosztálynak tűnnek.  

Természetesen az önirónia e téren is megnyilvánul a regényben, a fiataloknak is rá kell jönniük, hogy más dolog egy forradalmi  Facebook-csoportot létrehozni, és megint más felelősségtelesen irányítani egy fegyveres felkelést, főleg úgy, hogy legtöbben maguk sem gondolták, hogy az eredetileg flashmobnak tervezett megmozdulás ilyen gyorsan és ilyen mértékben eszkalálódik, miközben - megint csak egy önironikus gesztus - kiderül, hogy  központi szereplőink forradalmi csoportján kívül több másik kis társaság is működik, és mindegyik vezetője meg van győződve róla, hogy "ő szarta a forradalmat".

Ha generációs regény, akkor persze bizonyos értelemben fejlődésregény is, Bora végül is egy fiatal lány, aki épp készül elköltözni szüleitől, akik így lelkiismeretfurdalás nélkül elköltözhetnek Ausztráliába ( az apát ott várja egy egyetemi katedra). Ők kifejezetten jófej szülők, ami ritka a fiatal felnőttek világát ábrázoló regényekben, de talán épp ezért szükségszerű a mihamarabbi kiiktatásuk a történetből. Bora még szintén a forradalom előtt, egészen pontosan a forradalmi csoport találkozóján ismerkedik meg Giovannival, a rapperrel, aki lehetne a nagy szerelem is, ha ezek a cinikus fiatal lányok ilyen szentimentálisan gondolkoznának férfi-nő viszonyról. Így viszont maradjunk annyiban, hogy ő az, akivel egy csomó dolgot közösen átél, és aki miatt végül is aktív résztvevőjévé válik az eseményeknek.

Bár jobban meggondolva, az a mód, ahogyan a srác folyton félreérti, vagy még inkább szándékosan kiforgatja a másik szavait, ahogyan hisztizik, és állandóan bizarr, egyszerre önsajnáló és önajnározó mantrát nyom arról, hogy neki milyen sanyarú gyerekkora volt, milyen sok mindent tapasztalt már a világról, bezzeg a többiek a csoportban  ugyan még gyerekek! (Gió hat évvel idősebb a többieknél), és miyen sokra vitte, már eleve nehezíti bármiféle kapcsolat kialakítását. Valami kezdetektől fogva nem stimmel ezzel a sráccal, de a szerző csak lassan adagolja a titok megoldásához vezető információkat. Ráadásul olvasás közben könnyen el is bizonytalanodunk, hogy á, biztos nem volt ennek vagy annak a jelenetnek jelentősége, csak mi olvastunk/néztünk túl sok Poirot. A végén persze kiderül, hogy de bizony,  mindennek jelentősége volt. (Hasonlóképpen gyanús figura a nagymama korú Margit, akiről nekem mindig a londoni Almeida színház III. Richárdja és benne a Vanessa Redgrave által játszott Margit királyné ugrott be.)

Az arányosan adagolt információk, és a végén ehhez hozzájáruló kissé felpörgetett cselekmény egyben azt is jelenti, hogy Kemény Zsófi végig kezében tartja történetét, és képes a végén jól elvarrni a szálakat. Nem vállal sokat, de azt szinte hibátlanul teljesíti. Szereplői tipikusak, de mégsem paspírmasé figurák. Kicsit mindenki zakkant, de hát hányszor mondjuk naponta, hogy ez az ország kész bolondokháza! Az általam könnyednek mondott hangnembe azért bele-belecsúszik néhány súlyosabb, komorabb epizód is. Ami a csapat egyik lánytagjával történik, beleillik az egész sztoriba, és megfogalmazása kétségtelenül nagy kihívás egy fiatal szerző számára. Bora első szerelmének története azonban szerintem már túl sok - noha maga a betegség számomra is ismert  -, bár meglehet, hogy ha kivennénk ezt a motívumot a szövegből, akkor viszont hiányérzetünk lenne Bora karakterével kapcsolatban.

Szóval valószínűleg mégiscsak minden pont úgy van jól, ahogyan van ebben az okosan, intelligensen megírt regényben, ami nem váltja meg ugyan a világot, de mégiscsak  nagyon jó, hogy született ebben a témában egy ilyen történet. A címben félbehagyott verssor a módosult jelentésével pedig még jó ideig  sunyin és alattomosan piszkálja az embert az olvasás befejezte után is.

Kemény Zsófi: Rabok tovább, Jelenkor, 2017.
(Az  idézet mellett az e-könyves változat oldalszáma van feltüntetve.) 
Üzemeltető: Blogger.