Bizalomkeringő

Philippa Gregory azonos című regényéből készült A fehér hercegnő (The White Princess) sorozat központi karakterei modern figuráknak tűnnek, olyan problémákkal, melyeket mi is könnyen át tudunk érezni. De közben megmarad a jóleső idegenségérzés is, az a tapasztalat, hogy más korokban más szokások jártak, és az emberek is másféleképp igyekeztek felülkerekedni nehézségeiken. 




Merthogy Philippa Gregory regényeit (nem mindet, de a legtöbbet kétségtelenül igen) véleményem szerint az emeli ki a szórakoztató történelmi lektűrök sorából, ahogyan egy-egy történetének elbeszélő hősnője közvetlen hangnemben - de soha nem erőltetetten, nem szájbarágósan - magyarázza el a mindenkori jelenbeli olvasóinak, hogy miben volt más egy fiatal nő élete annak idején. Új dinasztiát alapítunk, szóval most igyekszünk a lány testvéreimet beházasítani a régibe -magyarázza például Elizabeth Woodville, azaz "a fehér királyné" a róla szóló regényben, de Margaret Pole is kifejti A király bosszújában, hogy bizony, bizony, ilyen az előkelő házból született nők sorsa, mint az övé, meg kell élniük, hogy férfirokonaik előbb utóbb fejüket vesztik a történelem viharában. 
A másik sajátosság pedig, hogy a Rózsák Háborúját, majd a Tudor-érát több nézőpontból, több fontos női szereplő szemszögéből is megírja. Mert míg például Robin Maxwell általam olvasott regényeiben akár a kislány Boleyn Anna, akár a lánya, Erzsébet is visszahúzódó, nem az a kacérkodó (úgymond "nem az osztály bombázója") típus, hanem olvasni szerető, a komoly dolgok iránt nyitott, érdeklő és nem utolsó sorban éles eszű fiatal lady, akivel a róla olvasó kamaszlányok is szívesen azonosulnak, vagy akit szívesen barátnőjükké fogadnának, addig Philippa Gregory regényeiben másfajta befogadói stratégiák kerülnek előtérbe. Gregory ugyanis mer egy inkább negatív megítélés alá eső karaktert is elbeszélővé tenni. A kislány kora óta fanatikusan csak az saját "vérvonalátörökítő" küldetésével foglalkozó Lady Margaret Beaufort , aki A vörös királyné címszereplője, nyilván nem az, akivel szívesen azonosulnánk (vagy ha mégis, akkor sürgősen tessék az illetőt pszichiáterhez vinni.)

A fehér hercegnő címszereplője a fehér királynő lánya, ez a történet az ő története. A sorozat ott kezdődik, ahol a másik véget ért, a bosworthi csata után. Erzsébet (továbbiakban Lizzy), yorki hercegnő, aki anyjához hasonlóan "médium", azaz akadnak természetfeletti képességei (érdemes tudni, hogy a River család nőtagjait a közösségi emlékezet boszorkányként kezelte), a tó vizét bámulva "látja", hogyan zajlik ez a híres ütközet, látja, ahogyan a csata hevében elkapják, levetkőztetik, felkoncolják Richárdot, ezek a képek pedig egy szeretkezés be-bevillanó emlékképeivel keverednek.

Hoppá!

Az ugyebár ismeretes, hogy Richárd el kívánta venni saját unokahúgát, és tudni kell azt is, hogy Philippa Gregory regényeiben a hírhedt király egészséges, életerős, vonzó fiatal férfi. Az viszont már ennek a  történetnek az egyedi vonása, hogy Richárd és Lizzy között valós vonzalom volt.

Létezett azonban egy másik egyesség is, ami szerint Tudor Henrik veszi el majd a lányt, feltéve, ha a döntő ütközetből győztesen kerül ki. Lizzy persze gondolni sem.bír szerelme lemészárlójára, Henrik meg nemigazán akarja elvenni azt, aki volt ellenségével hetyegett. Egy feltételt szab: ha a lány termékeny, ám legyen. A puding próbája az evés, Henrik közösül (!) a York hercegnővel. A jelenet, ahogy dühösen ordibálnak egymással, majd a dac, ahogy a lány azt mondja, essünk túl rajta, egy sokkal viharosabb, rapszodikusabb kapcsolat kezdetét jelzi (még ha ilyen extrém körülmények között is), mint ahogyan végül későbbiekben alakul a viszonyuk, de a lényeg, hogy Lizzy megfogan. Jöhet az esküvő!

A fehér hercegnő alapmotívuma, amire aztán sorra fűzik fel a jeleneteket, a bizalom hiánya. Nem meglepő ez egy olyan  korban, amikor igencsak sűrűn hullnak a rokonok fejei, és mindig akad a családban legalább egy ügyes köpönyegforgató is. Henrik anyja monomániájának köszönhetően fiatal élete nagy részét száműzetésben töltötte és a nagy, döntő ütközetre készült, Lizzy pedig templomi szent menedékben élt anyjával és testvéreivel, ha épp nem a Yorkoknak kedvezett a széljárás. Ráadásul Henrik valahol irigyli is feleségét, hogy neki már volt szenvedélyes viszonyban része.

Merthogy a másik központi mozzanat Henrik kisebbségi komplexusa, hogy ő kívülálló, őt soha nem fogják úgy tisztelni, mint "York három napját" ( Lizzy elmondja, apjának és két nagybátyjának is hasonló problémákkal kellett küzdenie, mikor épp a Lancestereket, tehát Henrik felmenőit váltották.) Azt hiszem az eddigi legkidolgozottabb, legbonyolultabb férfi karaktere Gregorynak ez a fiatal  király, és tévésorozat castingja is kiválóan sikerült. A tévés tapasztalattal szinte alig rendelkező Jacob Collins-Levy elbűvölően játssza a fiatal uralkodót, akinek lépten-nyomon súlyos következményekkel járó döntéseket kell hoznia. Ahogyan például gyűrűit csavargatva mérlegeli a következményeket, ahogyan dühíti, hogy tudja, nincs jó választás, és ingerülten oldalra kapja a fejét. És van még egy külön problémája is: a mindenbe beleszólni akaró édesanyja.

Ez pedig a harmadik fontos alapköve ennek a történetnek, a két monomániás anya - bár ide sorolhatjuk még a burgundi hercegnét, Richárdék húgát is, ő is makacs asszonynak tűnik -, akiknek árnyékából ki kell lépni a két fiatalnak. Akiket néha meg kell tagadniuk, akiknek a bűneivel szembe kell nézniük. Az Elizabeth Woodville-t játszó Essie Davis egy szétbotoxolt arcú nőnek tűnik (legalább is filmbeli megjelenését tekintve), ami nem hülyeség, ha azt  nézzük, hogy a volt királyné hiú volt a szépségére, de róla ennél többet nem is kell elmondani. Más a helyzet Lady Margarettel,akit Michelle Faerley testesít meg, és végig az az érzésünk van, hogy ez a nő fiatal korában legalább annyira gyönyörű nő volt mint nagy ellenlábasa. Kell is ez a sejtés, mert sokat ad hozzá a karakter jelleméhez. Nagyon vékony, csontos nő, de ettől lesz öltözéke révén félelmetesen elegáns. Az az alul  kicsit féloldalasan feltűrt, mondjuk úgy rafinált lilás-fekete ruha különösen gyönyörű. (Lizzy mélyen kivágott szőrmés ruhája viszont nagyon idegen a sorozat világától, egyetlen mentsége, ha esetleg ezzel arra akartak utalni a készítők, hogy maga szoptat. Phoebe de Gaye egyébként a jelmeztervező.) Azért kell, hogy feltételezett egykori külseje ilyen módon jó benyomást tegyen ránk, mert ez is csak azt érzékelteti, milyen módon vált saját zavaros küldetéstudata áldozatává, és hogyan nyomorította és nyomorítja meg a hozzá legközelebb állók életét.



A fehér királynőből egyvalaki folytatja saját karakterét ebben a sorozatban is: Caroline Goodall játssza Cecily-t a még eggyel korábbi királyi anyukát, Lizzy nagyanyját. (Más folytonosság is van a két sorozat között: teljesen ugyanaz a zenéje.) A címszerepben egyébként Jodie Comer látható,neki az a feladata, hogy érzékeltesse, hogyan válik Lizzy a dacos fiatal hercegnőből igaz királynévá, politikai téren is igaz társa lesz a királynak. Nem érzem annyira átütőnek a játékát, de bőven hozza a tőle elvártakat, nem lóg ki a szereplőgárdából.

Philippa Gregory regényeinek olvasói számára persze akad még egy sor régről (vagy időben későbbről) ismert karakter, ám aki most, ezáltal a sorozat által lép be ebbe a világba sem fogja úgy érezni, valamiből kimarad, hiányosak az előismerete. Itt-ott csúsztatnak néhány tényt a sztoriban azért, hogy a sorozat belső szabályai szerint kerek legyen a történet,de ezt minden rész végén jelzi a szokásos felirat.

De hát pont ez az izgalmas az ilyen típusú történelmi fikciókban, hogy vannak fix pontok, amiktől nem lehet eltérni (pl. hogy ki nyeri a bosworthi csatát), ugyanakkor ezeknek a régen élt híres embereknek az élete minden regény (vagy sorozat vagy film) által mindig kicsit más kontextusba kerül, és a kérdés, hogy ennek megfelelően mivel is töltik ki az alkotók a fix pontok közti üres tereket.