Elefánt a porcelánboltban

A III. Károly című színdarabból (szerző: Mike Bartlett) készült tévéfilmet (BBC) nézve végig az járhat az eszünkben, hogy ezt most miért kellett?


Kép forrása: bbc.co.uk

Jó ideje tudható, hogy milyen, a legapróbb részletekig kidolgozott forgatókönyve van annak, hogy mi fog történni II. Erzsébet halála után. Túlzás nélkül állítható, hogy az emberiség történetének legnagyszabásúbb eseménye, eseménysorozata lesz. Nagy-Britanniában és a nemzetközösség országaiban kilenc napra leáll majd az élet, de a globalizáció következtében tulajdonképpen a világ minden pontján a londoni történések lesznek a vezető hírek, és arról meg még ne is beszéljünk, hogy közösségi média szinten mennyi mindenki akar majd dokumentálható módon személyesen részese lenni mindennek, szelfizni, posztolni, élőben becsekkolni, stb.  

Na de mi lesz azután? Mikor az élet visszatér a rendes hétköznapi medrébe. A III. Károly  - közben utánaszámolt ugye mindenki? eddig csak kettő volt! - erre ad egy választ, a walesi herceg trónra lépésének, vagyis pontosabban hivatalba lépésének (mert a koronázáson már nem ő lesz a főszereplő) első napjai, heteiről szól. 

Két gondom van ezzel a tévéfilmmel. Egyrészt nagyon-nagyon csúnyán kilátszik a színdarab-váz, a színpadon valószínűleg csak jelzésértékű, hogy épp milyen helyszínen vannak, nagyon könnyen elképzelhető, hogy egy nagyon minimalista, díszletekkel alig foglalkozó darab, de ha egy tévéfilmben megjelenik díszletként a parlament, a Downing Street 10, a Westminster-apátság, a Buckingham palota, akkor túl "nagy" a díszlet, és túl esetlenek benne a figurák, és kínosan giccsesek a jelenetek, amelyben részt vesznek. 

A másik pedig, hogy egyáltalán mire jó ez? Mintha egy bulvárzabáló kispolgár fantazmagóriája lenne arról, hogy az általa nem kedvelt Károly (mert csúnyán bánt Diánával, brühühühühü) hogyan nem lesz végül király, helyette hogy lesz a sokkal népszerűbb Vilmos és Katalin a királyi pár. Diána, pontosabban az ő szelleme meg is jelenik a filmben és itt lenne az a pont, mikor az ember legszívesebben leállítaná a lejátszót:  jajj, ez nagyon ciki. Aztán amikor arra eszmélünk, hogy a néhai walesi hercegné gyakorlatilag ugyanazt a monológot mondja Károlynak és Vilmosnak is (mindig úgy gondoltam, te leszel Anglia történelmének legnagyobb királya), azért megint felkapjuk a fejünket, itt mégiscsak van valami, ami miatt nem lehet leírni ezt a darabot (és megint csak az eredeti színdarabot, nem a tévéfilmet). 

Az alapkonfliktus egyébként nagyon jó. Károly nem ír alá egy sajtószabadság korlátozásával kapcsolatos törvényt,  mert lelkiismerete ezt nem engedi. II. Erzsébet idejében ez nem fordulhatott elő, a királynő a nem-beleavatkozás művészetét vitte tökélyre, ha a parlament jóváhagyta, akkor neki már nincs "joga" (szó szerint jogilag van, de a saját magával szemben felállított erkölcsi mérce szerint nincs) meggátolni a törvény illetve törvénymódosítás életbe lépését. A dráma központi dilemmájáról maga a való életbeli  walesi herceg is beszélt egyszer egy portréfilmben (talán ez adta az ötletet a szerző[k]nek?): trónörökösként azt csinál, amit akar, arról nyilatkozik amiről akar, több száz alapítvány, segélyszervezet patrónusaként akkor és ott beszél az elveiről és ideáiról, ahol és ahogy akar, de királyként meg lesz kötve a keze, az "elvek embere" helyett a "reálpolitikus" énjének kell önmagában felülkerekednie.

Ez az egyénen  belüli konfliktus, ami aztán személyközi konfliktusok sorát eredményezi, aminek következtében többek között zavargások törnek ki Londonban, nagyon jó alapanyag egy drámához. A probléma ott kezdődik, hogy ez a darabbeli Károly (Tim Pigott-Smith, aki egyébként nem élte meg a tévéfilm bemutatóját, másfél hónappal előtte hunyt el) eléggé Trump-szerűre lett fazonírozva, az elkényeztetett gazdag gyerek, aki 70 éves korában jut valódi hatalomhoz, és ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja, akkor toporzékol, sőt a miniszterelnökhöz még hozzá is vágja, ami az íróasztalán a keze ügyébe kerül. Ehhez képest igencsak hiteltelen, hogy aztán Vilmosnak elég annyit mondania, hogy amíg le nem mondasz, nem láthatod az unokáidat, és Károly azonnal le van győzve, lemond. Összességében úgy jár-kel a figura a királyságában, mint elefánt a porcelánboltban. 

A leghiteltelenebb, legszánalmasabb módon sablonos figura persze Henrik herceg (Richard Goulding). még akkor is, ha a valóság itt-ott igazolni látszik a fiktív karakter problémáját, nevezetesen, hogy a kisebbik herceg nemrég nyilatkozott arról, hogy fontolóra vette, hogy lemond születési előjogairól.  A tévéfilmben (színdarabban) Henrik - aki megjelenésében egyáltalán nem emlékeztet a való életbeli Henrikre) beleszeret egy színes bőrű lányba (Tamara Lawrance), és ki akar lépni abból az életből, amit addig él, amiben amúgy sem érzi jól magát. Az egész egy tömény ripacskodás, nagyon nagyon kínos, kellemetlen, ráadásul több olyan jelenet is van, hogy nem ismerik meg Henriket (sem a lány lakótársa túl laza lakótársa, ez is mennyire giccses, mennyi ilyet láttunk már, sem egy bevándorló büfés, kebabos[?]), ami 1517-ben még hihető lenne, de 2017-ben már nem. És teljesen hiteltelen, ahogyan végül a koronázás napján jelzi a lánynak, hogy azért nincs rajta a hivatalos udvari vendéglistán, mert jobb lenne, ha nem találkoznának többet. Itt érdemes megjegyezni, hogy nem nagyon tud kidomborodni a barátnő bőrszínével járó esetleges problémák egy olyan helyzetben, ha az parlamenti ellenzék női vezére is színes bőrű.

Kamilla (Margot Leicester) teljesen egysíkú, Katalin (Charlotte Riley) is az azzal a motivációjával, hogy oké, hogy eddig a csinos pofikájú biodíszlet volt, de most megmutatja, hogy mi lakozik benne. A szárnysegéd (Tim McMullan) is tipikus udvaronc, és bizonyos szempontból tipikusnak, más szempontból szimptomatikusnak mondható a miniszterelnök karaktere (Adam James) is: Justin Trudeau és Emmanuel Macron haverja is lehetne a fiatal energikus, hagyományokat tisztelő, de ha kell, magát odatenni képes, és határozott lépéseket végrehajtó politikai vezető. 




Vilmos herceg (Oliver Chris) karaktere viszont nagyon jó. Az elején könnyen azt lehet hinni, hogy á, ez a pasas a legbénább (lsd fentebb belinkelt videó), az volt a lényeg, hogy találjanak egy a valódi herceghez külsőleg nagyon hasonlító valakit, de amúgy nem sok vizet zavar az illető. Aztán idővel hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez az esetlenség, bénaság a karakter fontos jellemvonása, a bizonytalanság, bizonytalankodás, az, hogy túl udvarias, előzékeny, konfliktuskerülő, olyan tipikus balfék. Viszont a darab mondanivalója szerint az ő egyénisége képes folytatni az erzsébeti hagyományt, és ha van jellemfejlődés a történetben, akkor Vilmosé az, ahogy végül beleáll a sztoriba, elfogadja, felvállalja a felelősséget, hogy palotaforradalmat kell véghezvinnie a béke, nyugalom, közbiztonság és jogbiztonság érdekében - méghozzá saját apja ellen. 

Mert egy 21. századi demokráciában (akkor is, ha királyság az államforma) a király nem uralkodik, nem uraskodik, hanem személyével, pontosabban a személyéből váló szimbólum által garantálja a polgárok biztonságát, és békés, nyugodt élethez, a tisztes boldoguláshoz és gyarapodáshoz való jogát és lehetőségét.  

Összességében tehát nagyon-nagyon sok érdekes kérdést vet fel a történet, csak valahogy a megvalósítása sikeredett kissé tipikusan angolosan bulvárosra, irritálóan gagyira.       

            
Üzemeltető: Blogger.