"minden hős egyben demokrata is"

Nem véletlen, hogy a címben ezt a félmondatot emeltem ki az Árulók című tévéfilmből, számomra ugyanis ez szimbolizálja azt, hogy a televízió is lehet a terepe fontos, érdekes és főként elgondolkodtató helyzetek és gondolatok ábrázolásának, közvetítésének,  és nem csupán a tinglitangli limonádéról vagy a reflektálatlan trashkultúráról szól.


Az Árulók című tévéfilm (rendező Fazakas Péter, forgatókönyvíró Köbli Norbert) 1948-ban játszódik Budapesten. Illés Béla (Hegedűs D. Géza) írónak és egyben a Vörös Hadsereg tisztjének a lánya, Tatjána (Sztarenki Dóra), dramaturg szakos egyetemista az egyetemi színpadon készül megrendezni apja A Guszev-ügy című művének színpadi változatát. Guszev kapitány olyan orosz tiszt volt, aki az 1849-es intervenció során megtagadta a parancsot, ezért kivégezték. Karaktere  - a filmbeli Illés Béla szerint legalább is  - a  cári önkénnyel való szembefordulást jelképezi. Ez a sztori 1948-ban arra szolgált, hogy a szovjet felszabadítás megszállás PR-ját kicsit próbálják pozitív irányba tolni: a száz évvel azelőtti forradalom és szabadságharc idején ideérkező oroszok teljesen másfajta oroszok voltak, mint a mostani szovjetek, az akkoriakat a csúnya gonosz zsarnok cár irányította, a mostaniakat meg már nem.  

Már az első jelenetekben nagyon pontos és éles képet kaphatunk Illés Béla figurájáról. Mint a Vörös Hadsereg tisztje tart előadást erről a Guszevről (egyenruhában van és verbális utalást is tesz társadalmi/politikai helyzetére), majd a program után kedélyesen anekdotázni kezd arról, hogy hogyan ajánlotta be őt  Ady Endre a Nyugathoz.  (Egy későbbi jelenetben egyébként feltűnik Illésék lakásának falán az a jól ismert flegma tartású Ady-fotó is.) Úgyhogy mi nézők nagyon hamar a közép-európai  írók (sőt mindenféle művészek és értelmiségiek) örök dilemmájának középpontjában találják magukat: vajon melyik útra is lépjünk? Az irodalmi élet belső szabályai szerinti érvényesülés vagy az állam, mint erőszakszervezet kényszerítő ereje általi érvényesülés útjára? Ilyesmit sajnos az elmúlt években is többet láthattunk, mikor egyes alkotók a saját marginalizáltságukat erőből, az állam hatalmi pozícióját segítségül használva akarták megmásítani. És valószínűleg még generációkon keresztül kénytelen leszünk Európa ezen részén az ilyen és hasonló figurákkal együtt élni. 

Vannak itt tehát érdekes áthallások. Ilyen az is, amikor Tamási Gábor (Klem Viktor)  tanársegédnek Tatjána egy együtt töltött éjszaka után felajánlja, hogy legyen ő Guszev a darabban. A férfi bizalmatlan, vajon milyen célt szolgál ez a színdarab. Nem a propaganda szót használja, de kérdései erre utalnak. Tatjának megnyugtatja: nem, nincs ilyesmiről szó. Akkor jó, mert nem  igazán szeretné, hogy akaratlanul is olyasmihez adja az arcát, ami ellenkezik az elveivel. 2017-ben ez azért egész érdekes hangzik az értelmiségi réteg azon részének, aki nem  fekete-fehéren látja a világot, nem az árokásásban érdekelt, nem birkamód béget a többi "mifélénkkel" a "tifélétek" ellen (jelentsen a gyakorlatban akármit is a két idézőjelbe tett kifejezés), hanem saját világlátása, egyénisége, elvei szerint szeretné megtalálni a helyét az aktuális világban. 

Merthogy ebben a történetben a fiatal tanár lesz az idealista, az elvek és örök értékek embere ellentétben az opportunista íróval. Egészen kiváló az a jelenet, amikor a két gondolkodásmód egy családi vacsora alkalmából egymásnak feszül. Mivel érdemi vitát napjainkban nem nagyon látunk a televízióban (pláne nem politikusaink részéről), így aztán ennek a fiktív szóváltásnak minden szavát isszuk. Mert érdemes. És nem csupán azért a felszínes értelmezésért, hogy ja, tényleg, a demokraták jófejek, a komcsik meg nem, hanem ennél sokkal mélyebb rétegek szintjén is. Például tényleg érdemes átgondolni, hogy az európai /nyugati kultúrában a hősök mindig demokratikus gondolkodásúak, még éppenséggel akkor is, ha felkent királyok, de jelét mutatják ennek a szép eszmének megfelelő cselekedeteknek. 

Egy ilyen jelenet, ahol nem egyszerűen csak együtt gondolkozunk a szereplőkkel (vagyok annyira nyitott gondolkodású, hogy elfogadom, ha valakinek valamiért épp az illési nézőpont tetszik meg), hanem még mondataik továbbgondolására is késztetnek az elhangzottak, az a legújabb kori televíziózás egyik csúcspontjának tekinthető. 

És nem csak eszmei/gondolati síkon Az árulók egy nagyon jó thriller is egyben a maga ügyes, de nem túlbonyolított cselekményvezetésével. Ha valaki nem hallott volna korábban a dologról, esetleg már a trailer megnézéséből is rájöhet, hogy mi itt a turpisság: a Guszev-sztori csak fikció. Ám ettől lesz érdekes, hogy azt, amit az író sima propagandisztikus célból kitalál, a lánya és a lányának szereleme erkölcsi mércének tekinti az adott zavaros-képlékeny (1948 nagyon jó választás e tekintetben) közéleti helyzetben. És innentől kezdve már az az érdekes, hogy a szereplők hogyan reagálnak erre a speciális szituációra, és ott bizony akad egy-két olyan pillanat, hogy a torkunkban dobog a szívünk, és azt mondogatjuk, ugye nem az fog történni, ugye nem, ugye nem, amit kicsit a kelleténél gyorsabban előreszaladva képzeletünkben végigfuttattunk. 

Érdemes tehát rászánni egy órát - ha még nem tettük meg -, és hagyni, hogy magába rántson bennünket a történelmi és etikai szituáció. Ehhez nem csak a színészek hibátlan játéka  (a főbb szereplők mellett még mindenképp megemlíteném Döbrösi Laura alakítását), de a díszlet is hozzájárul: bizonyos értelemben lenyűgöző, hogy a 2010-es évek második felében még mindig ilyen magától értetődően lehet budapesti utcarészleteket egy hetven évvel ezelőtti történet színhelyéül használni.   
     
Üzemeltető: Blogger.