Nagybetűs Történelem intim közelségből

A The Crown [A korona] című sorozat első évadának grandiózus jelenetei folyton azt sulykolták a nézőbe, hogy itt kérem szépen A Nagybetűs Történelem zajlik, mindezt teljesen érthető módon, hiszen a készítőknek olyan korszakot kellett megjeleníteniük, melyről már jelentős mennyiségű audiovizuális dokumentáció létezik. Ez az egyik járható út, feltéve, ha az alkotóknak sikerül valahogy úgy összerakni, ahogyan a The Crown esetében sikerült. A második szezon azonban mintha a másik utat, az intim közelképek sorát választanák.


Az már az első évadban is nyilvánvaló volt, hogy a sorozat "titkos" főszereplője Fülöp, edinburgh-i herceg, és Matt Smith (természetesen az operatőrök és a vágók közreműködésével) időnként jól tudta érzékeltetni, hogy ez a figura nem csak a világ legszőkehercegebb szőke hercege, hanem olyan súlyos emlékeket hordoz magában, melyek adott szituációban kifejezetten bölccsé teszik. Erre legjobb példa, amikor VI. György halálhírére hazaindulnak Afrikából, s a repülőtér felé menet az autóban ülve féltőn figyeli feleségét, II. Erzsébetet (Claire Foy). 

Az is nyilvánvaló, hogy ennek a két embernek a közös sorsa a világ egyik legérdekesebb története: immáron 70 éve házasok, és sokakat izgat (nem, ez nem bulvár, ez természetes kíváncsiság egy extrém élethelyzet iránt) , hogy ezt milyen lehet belülről megélni. A sorozat pedig  - melyet eredetileg hat évadra terveztek, minden egyes szezon II. Erzsébet uralkodásának egy-egy évtizedét dolgozza majd fel - segít mindezt elképzelni. 

Kicsoda, miféle ember ez az edinburgh-i herceg? Milyen hatással vannak felnőtt énjére gyermekkori traumái? Milyen hatással lesznek, lehetnek ezek gyermekei életére? A szezon legfontosabb kérdéseit az agilis ausztrál újságírónő teszi fel, akivel Fülöp pásztorórát remélt, míg a nő tényleg csak egy exkluzív interjút, melyben az olvasók a színfalak mögé pillanthatnak. Ez az interjú végül nem jön össze, annyira elevenjébe talál a nő a hercegnek a kérdéseivel, ám mi nézők épp így kapjuk meg a válaszokat, így árnyalódik szinte részről-részre a karakter. Kapunk egy-két grandiózus jelenetet is, például amikor a kamasz Fülöpnek (Finn Elliot) egy totál náci városban, a náci vezérkarral (na meg a totál seggfej apjával és az elmebeteg anyjával) kell nővére koporsója mögött haladnia, ami véleményem szerint sokkal érzékletesebb, ütősebb jelenetsor, mint amikor Windsor hercegének (ex VIII. Edwardnak, Alex Jennings) múltjáról szóló rész végén kissé szájbarágósan bevágják a valódi felvételeket arról, hogy a herceg miként pózolt Hitler mellett. (Mindazonáltal örömteli, hogy a sorozatban is felbukkant az a motívum, hogy Davidnek elsősorban nem azért kellett lemondania, mert elvált nőt akart feleségül venni, ez csak egy jó apropó volt ahhoz, hogy veszélyes nézetei miatt  eltávolítsák az angol trónról). Aki végignézi ezt az évadot - és esetleg semmit nem tudott Fülöp életéről - valószínűleg másként fog ezek után arra a fura magas öregúrra tekinteni, aki 96 évesen ment nyugdíjba, és egész életében annyi volt "csak" a munkája, hogy egy királynő férje legyen. Tanulság: a privát emberi tragédiákat, beleszülethet és élhet valaki bármilyen privilegizált helyzetben, senki sem kerülheti el.   

Bár A Nagybetűs Történelem továbbra is zajlik a háttérben, sőt most kezd csak igazán bele a zajlásba (szuezi válság, gyarmatok függetlenedése, JFK-gyilkosság), a sorozat az első évadhoz képest mégis sokkal intimebb közelségből mutatja meg főbb szereplőit. Itt nem csupán a házas- vagy szerelmespárok közti jelenetekre kell gondolni, hanem a királynő és miniszterelnökei közöttiekre is, ezekben a szituációkban is gyakran az arcjátékokon van a hangsúly, Claire Foynak pedig méltó partnere lesz ebben Jeremy Northam (Anthony Eden) és Anton Lesser (Harold Macmillan) is. (Érdekesség: mindkét színész alakította már egy-egy sorozatban Morus Tamást, Northam a Tudorokban, Lesser a Wolf Hallban, amelyben egyébként Claire Foy volt Boleyn Anna.) Érdemes egyébként összevetni a "bukott férfiak" jeleneteit is: Eden megtörtsége a lemondása előtt, alatt és után is szívszorító (még ha tett is egy sor elítélhető dolgot), míg Fülöp személyi titkárának (Daniel Ings), valamint a windsori hercegnek az útja az őket fényképező fotósok között, szintén sírásra görbülő szájjal a karakterek inkább negatív jellemvonásait hangsúlyozza. 

Azáltal, hogy közelebb hozza a karaktereket, több humor is vegyül a sorozatba. Jópofára sikerült például Lord Altrincham karaktere (John Heffernen), ahogyan mindig a fogorvosi váróban jut eszébe valami, és rohan végül el, vagy az a jelenet, amikor Erzsébet személyi titkárának, Michael Adeane-nek (Will Keen) le kell vágnia a bajuszát. Hol harsány kacagásra késztető, hol finomabb árnyalatokkal dolgozó jelenetekkel, de végig jelen van  a humor is az alapvetően drámai történetben. 

Sajnos Margaret (Vanessa Kirby) történetszála megint gyengébb a sztori egészéhez képest, a boldogtalan hercegnő motívuma nem működik önmagától, automatikusan, valószínűleg kellett volna még némi kreatív energiát belefektetni ebbe is . Másrészről viszont érdekes lehet Lord Mountbatten (Greg Wise) karaktere is, aki az első szezonban  - közismert történelmi tényleg miatt gyakorlatilag magától értetődően - még inkább negatív figura, a második évadban viszont pozitív oldaláról mutatták meg, afféle tipikus józan hang, józan igazodási pontként és erkölcsi támaszként a nagy káoszban (minden történetben hasznos egy ilyen karakter!), élettörténete ismeretében ez még érdekes szituációkat eredményezhet a következő évadokban. Szóval jöhet a folytatás - melyben a főbb szereplőket már mások alakítják majd -,csak bírjuk kivárni! 




  
  
Üzemeltető: Blogger.