Felelősségtudat és kudarc
A technológiai fejlődés imádata, grandiózusabbnál grandiózusabb víziók a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig en bloc az egész emberiség, egyáltalán nem felkészülve-megérve a gyors léptékű változásokra. Ismerős a helyzet? Pedig nem napjainkról beszélek, hanem azokról az évekről, mikor a Titanicot építették.
A valaha volt legnagyobb utasszállító hajót akarták megépíteni, mely mérete ellenére is gyorsabb a konkurens hajótársaság járatainál. De végül az európai/nyugati ember folytonos fejlődésbe vetett hitének egyik leglátványosabb kudarca lett belőle. A 2012-es Titanic: Blood and Steel [Titanic: Vér és acél] című 12 részes mini-sorozat a hajó építésének körülményeiről szól, kitűnő arányban vegyítve a személyes életsorsok és a nagy társadalmi folyamatok ábrázolását.
A sorozat központi figurája dr Mark Miur (Kevin Zegens), egy ambiciózus ifjú tudós, aki az első fél órában igencsak arrogánsan magyarázza el az útjába akadó fontos embereknek, hogy a Titanic építése során rá van szükségük, mert ő úgy ért a fémekhez, mint senki más. Egy J. P. Morgan (Chris Noth) számára értelemszerűen szimpatikus egy ilyen figura, és a Harland and Wolff hajóépítő társaság két fő döntéshozóját is meggyőzi a férfi (no meg J. P. Morgan ajánlása). A fiatalember rögtön a menedzsmentbe kerül, és tényleg annyi a feladata, hogy a hajóhoz használt fémekkel kísérleteket végezzen. Mint utólag tudhatjuuk, sajnos igyekezete és a felvállalt konfliktusai ellenére is kudarcba fúlt a tevékenysége, még akkor is, ha sikerült kijárnia, hogy tényleg (ne csak bemondás alapján) a legjobb minőségű alapanyagokkal dolgozzon a cég.
Marc Muir azonban ennél összetettebb figura. Ugyebár Belfastban vagyunk, 1909-12 környékén, Muir ír katolikus, ráadásul kiderül, hogy nem is ez az igazi neve (az igazi sokkal íresebben hangzik), munkás családból származik, és ezen felül is akad még (magánéleti) titok a múltjában. Teljesen evidens egy ilyen figurát megtenni központi karakternek, hiszen mindkét világhoz, a munkások és az öltönyös vezetők világához egyaránt tartozik (és mindkét világ, sőt a középosztálybeli réteg is bizalmatlan vele szemben). Kevin Zegers hozza, amit hoznia kell, a világító kék szemű, megnyerő fiatalembert, aki nem holmi üresfejű ficsúr, hanem tényleg teljesítményt nyújt, ráadásul megvan benne mind össztársadalmi szempontból, mind magánéletileg egy főszereplőhöz illő felelősségérzet is.
Számomra azonban sokkal inkább izgalmasabb szereplője a sorozatnak Thomas Andrews (Billy Carter), a cég ügyvezetője, és még talán nagybátyja, Lord Pirrie (Derek Jacobi), a vezérigazgató. (Igaz, ez esetben is a felelősség a kulcsszó.) Ők születésüktől fogva privilegizált helyzetben vannak, de a liberális Perrie tudja jól, hogy a munkások nem ellenségek, hanem lehetséges szövetségesek, akikkel együttműködve – ki-ki a saját feladatát tudása szerint legjobban végezve – nagy dolgokat lehet végrehajtani. Vicces az a jelenet, mikor egy szakszervezetis fazon szórólapot osztogat, és ő is kér egyet, mert ő is dolgozó embernek tartja magát. Andrews fiatal (halálakor még csak 39 éves), rendíthetetlen és következetes menedzser, ő tulajdonképpen maga a cég, hiszen minden részlegben dolgozott (még ácsként is), és nagybátyjával ellentétben, akinek kezéből túlzott idealizmusa, ugyanakkor a nagypolitikai játszmákba beleszólni vágyása miatt egy ponton kicsúszni látszik az irányítás, ő 100%-ig, minden tekintetben a cég érdekeit figyeli. Rajtuk a legnagyobb a nyomás, felülről is (részvényesek, befektetők, a J. P. Morganék által felturbózott médiaérdeklődés) és alulról is (munkások, eszkalálódó ír-angol, katolikus-protestáns ellentétek). Ez pedig konfliktushelyzetek során hozza magával (akár kettejük közt is), ami viszont mindig hálás feladat egy színész számára, főleg, ha a színészek ilyen kiválóan veszik az akadályt.
A sorozat nagy erénye még, hogy nagyon sokféle nőtípust vonultat fel: van itt ostoba, műveletlen sznob, aki leszarja mások problémáját, aztán ott a lánya, aki élete nagy lehetőségének tartja, hogy az apja kitagadta, így kiszabadulhat az aranykalitkából. Van jólelkű idős hölgy, aki kapcsolatai révén szívesen segít a fiatal nőknek érvényesülni, egy középosztálybeli elnyomott asszony, J. P. Morgan férfias magabiztosságú sajtósa, egy hirtelen haragú, és emiatt a börtönt is megjárni kénytelen öntudatos fiatal munkásasszony, egy fiatal hajadon lány, aki apja balesete miatt még lemondja az egyetemi képzést, de a következő lehetőséget (New York) már akkor sem hagyja ki, ha ezzel el kell szakadnia szerelmétől.
12 részen keresztül figyelhetjük tehát ezeknek az embereknek (természetesen a férfi karakterek is sokfélék, csak hát az ugye evidens) a sorsát, megismerhetjük vágyaikat, céljaikat, és az életükben felbukkanó akadályokat, hogy aztán az utolsó rész utolsó tíz percében lássuk őket felszállni a hajóra. Andrewsról (aki ekkor nagybátyja betegsége miatt a megbízott vezérigazgató) köztudott, hogy nem hagyta el a hajót, de sejthető, hogy az alacsony rangú alkalmazottak és a harmadosztályon utazók is mind odavesztek, sőt, a történet belső szabályszerűségéből, a cselekményvezetésből kikövetkeztethető, hogy azok a női karakterek is, akik az első osztályon utaztak. De ez már nem látjuk – egy tévésorozattól nem is nagyon várható, hogy mutassa a hajó süllyedését, az építéséi folyamat ábrázolásakor amúgy nem bántak csínnal a vizuális effektekkel –, csak elképzelhetjük mindabból, mit az előző 11 részből megtudhattunk a szereplőkről, hogy hogyan reagálnak a helyzetre.
És ettől lesz igazán megrázó a vége.
Meglepően – főként ahhoz képest, mennyire nem volt körülötte nagy a felhajtás – jó kis sorozat a Titanic: Blood and Steel. Bár a trailer alapján tartottam tőle, hogy túl sok lesz benne az érzelgős „romantikázás”, de végül nagyon hamar megnyertek maguknak, mert komplex módon ábrázol egy történelmi szituációt, méghozzá úgy, ahogyan az a legjobban tud hatni a nézőre: egyéni sorsokon keresztül.