Mocskos pénzek, magasztos célok (Medici: Masters of Florence)

Érdekes a dinamikája a Netflix Medici: Masters of Florence című sorozata első évadjának. Amitől az elején jónak tűnik, a végére kicsit megkopik vagy sablonossá válik, miközben mindazon jellegzetességekben, melyekben kezdetekkor némi hiányérzetünk lehet, a végén talál igazán magára. 




Biztosra veszem, hogy mindenkinek volt legalább egy olyan időszak az életében, amikor kedvenc történelmi korszakaként tartotta számon Firenze fénykorát. Á, igen, igen, a Medicik! A pápa bankárjai! Bár talán időnként mintha hajlamosak volnánk keverni a neveket, hogy is volt? Mintha lett volna ott jó pár fontos Cosimo és Lorenzo.   

No, hát erre is jó egy tévésorozat, hiszen sokkal elevenebb arcokat és történeteket lehet csatolni a régmúlt híres-neves személyiségeihez, még ha azok a történetek itt-ott némiképp eltérnek a hiteles(ebb) forrásokban találhatókhoz képest. 

A Netflix három évadosra tervezett sorozatának első szezonjában (8 rész) Cosimo de' Medicivel  (Richard Madden) ismerkedhetünk meg közelebbről.A sztori a klasszikus "így jutott valaki hatalma csúcsára" séma történetelemeiből építkezik. 1429-ben járunk, Giovanni de' Medici (Dustin Hoffman) épp kedélyesen szemezget a szőlőjéből egy idilli birtokocskán, amikor váratlanul fuldokolni kezd, majd itt is hagyja e földi árnyékvilágot. Ezzel kezdetét veszi egy nyolc részen át tartó nyomozás, ami a krimi szabályai szerint több nagy fordulattal és egy slusszpoénnal (melyet ha halványan is, de már az elején sejteni lehet a vágásból) szolgál. 

Közben elindul egy másik szál is: visszaugrunk 20 évet az időben, a fiatal Cosimo és a fiatal Lorenzo (Stuart Martin) épp küldetésbe indulnak, hogy gyakorlatilag vegyenek maguknak egy pápát (a későbbi XXIII. János ellenpápát). A 15. században járunk, csúcsra járatott a korrupció az egyházi berkekben, a többséget könnyen rá lehet venni, hogy az ő kiszemeltjükre szavazzon, aki meg makacskodik, nos, neki is biztos van valami vaj a füle mögött, amivel meg lehet zsarolni. 

Ez utóbbit Cosimo hajtja végre és ezzel sikerrel is jár a két fivér, az apa pedig leszűri a tanulságot: Cosimo lesz az utódja. A klasszikus családregényekből is ismert azonban az a mozzanat, hogy a cég továbbvivője ezt nehéz teherként, kötelességként fogja fel (mindamellett kiválóan teljesíti is a feladatát), miközben igazából sokkal inkább szeretne valami mással foglalkozni. A fiatal Cosimo is inkább művész szeretne lenni, véletlenül össze is ismerkedik Donatellóval, eljár a műhelyébe, ahol szerelmes lesz egy festőmodell lányba.

Ennek a problémának az apa gyorsan elején veszi, a lányt eltávolíttatja, Cosimónak pedig szerez egy nemesi származású (az a család is bankárkodásból vett nemességet, csak most épp tönkrementek) feleséget. A házasság színtiszta banki ügylet: a két apa váltókról és a világpolitikai helyzet változása (ellenpápák korának vége) következtében megtérülő befektetésekről tárgyal. 

És itt jön az első problémám, méghozzá a castinggal kapcsolatban. Nem, nem a poén zavaró, hogy épp David Bradley-t kérték fel, hogy játssza el egy Richard Madden által játszott karakter apósát - ez szerintem tényleg poén - hanem a felség, Contessina (Annabel Sholey) karaktere nem működik, és ennek oka lehet a színésznő személye és játéka is. Például nem sikerült érzékeltetni, hogy ő mintegy húsz évvel idősebb a menyénél, Lucreziánál (Valentina Bellé) a két nő kettőse inkább tűnik sógornőinek, mint anyós-meny párosnak. Cosimo és Piero (Alessandro Sperduti) esetében ez működik: a két színész gyakorlatilag egyidős, de mind alkatilag, mind a színészi  játék révén hihető, hiteles, hogy ki az apa és ki a fiú. Contessina figurája összességében jellegtelen, halovány, sótlan és nagyon sablonos. 

S ha már sablonosság: az elején, az első percekben, mikor megjelenik a színen Cosimo is, kissé nevetséges, hogy a sok barna szemű olasz között pont Madden szeme világít már-már természetellenesen kéken, hogy értsük, tudjuk, lássuk, ki lesz a valószínűsíthetően pozitív főszereplő. A fő ellenfeleiről is lerí messziről, hogy ők lesznek majd az ellenfelek. Az elmúlt hónapokban többször is írtam arról, hogy napjainkban azok a jó sztorik, ahol ez nem ilyen egyértelmű. Sőt.

E téren egyébként határozottan javul idővel a sorozat, Cosimo karaktere árnyalódik, telítődik, és olyan figurává válik, akiről nem lehet tudni, mi jár a fejében, a kimondott szavai pedig még inkább elbizonytalanítják a nézőt, hogy ez az alak akkor most jó vagy rossz ember. Úgy gondolom, Piero figuráját, sőt még Lucreziáét is hasonlóképpen fel tudták hozni a végére, igaz Lucrezia ki is mondja, hogy házasságkötésekor maga Piero is vonzotta (tehát szerelmi házasság az övüké) és a családja által bírt hatalom és presztízs is, ezt a kettőt nem lehet szétválasztani. Bónusz pont: Piero nagy beszéde utáni szeretkezős jelenetükben ennek nyomatékot is adnak: mitől néz kéjesen a nő? a férfi érintésétől vagy attól, amiről - a hatalom birtoklásának előttük álló lehetőségéről - közben beszélgetnek? Ehhez képest érzem úgy, hogy Contessina figurája nagyon béna. 

Mindazonáltal egyáltalán nem mondanám azt, hogy ez a sorozat a hatalomról, a hatalomgyakorlási technikákról szól. Még csak nem is a pénzről. Hanem a paradoxonról, hogy könnyen mondja valaki, aki soha életében nem szenvedett anyagi javakban hiányt, hogy vannak a pénznél fontosabb dolgok, de azokhoz a dolgokhoz meg mégiscsak meg kell valahogy és valahonnan szerezni a pénzt. A sok pénz megszerzése pedig mindig mocskos üzlet, bármennyire is magasztos eszmékért teszik. 

Még az elején mondja Giovanni a két fiának, hogy ne feledjék, ők nem uzsorások, mert nem a kiszolgáltatott helyzetben lévőknek adnak pénzt és gazdagodnak meg rajtuk, hanem akik valamire vállalkoznak, csak nincs meg hozzá a kezdőtőkéjük. Az elején egyébként még eljátszogat a sorozat a születési előjogok vs. egyéni érdem alapján történő felemelkedéssel, az elején még nagyon izgalmas figyelni a firenzei demokrácia (melybe természetesen szinte kizárólag a felsőbb rétegek tagjai tartoznak bele, de) működését (Brian Cox pedig kiváló választás volt a Signoria vezetőjének), ám mintha idővel vesztene az érdekességéből, persze lehet, hogy ez így természetes, megszokjuk ezt a világot. 

S mi a magasztos eszme? Cosimo őszinte hívő, de már a reneszánsz ember módjára. Sokszor látjuk az oltár előtt térdelve, imádkozva, de ez már a modern ember imádkozása: inkább érdemesebb meditálásnak mondani. (Vesd össze A fehér hercegnőben Lady Margaret Beaufort hitével és vallásgyakorlásával.) Amikor a történet kezdődik, még nincs meg a firenzei dóm kupolája, a fiatal Cosimo szeretné a dómot befejezni - építészként, művészként. Nem egyszerűen egy magasztos eszme ez, hanem egy olyan cél (álom), amelyben benne van az elérhetetlenség valószínűsége is, egy olyan cél, amelynek megvalósításához jócskán túl kell nőnie az embernek önmagán, vagyis amihez elengedhetetlen az, amit az "isteni kegyelmi pillanat" szófordulattal szoktunk illetni. Filippo Brunelleschi (Alessandro Preciosi) a sorozatban az őrült zsenit testesíti meg, aki meg tudja valósítani ezt az álmot - a Medici család pénze segítségével. 

Egy próbát tehát mindenképpen megér, ha másért nem, hát a gyönyörű toszkán tájakért. A tervek szerint még idén jön a 2. szezon, a szereplők között állítólag felbukkan majd Sean Bean is. (Lehet fogadásokat kötni, hogy hány rész erejéig.)  
  
    
Üzemeltető: Blogger.