Rákényszerítheted-e egy egész közösségre saját fájdalmadat?

A Három óriásplakát Ebbing határában egy olyan összetett etikai szituációt ábrázol, melyről a kívülálló (nevezzük nézőnek) sejti, hogy igencsak necces lenne bármiféle értékítéletet megfogalmaznia, aki pedig részese az eseményeknek (nevezzük őket a történet szereplőinek), úgysem hideg fejjel, józanul, hanem érzései, indulatai, vágyai és frusztrációi (stb) által vezérelve fog cselekedni. 




Mildred Hayes (Frances McDormand) lányát megerőszakolták, megölték, teste szinte a felismerhetetlenségig összeégett. A nyomozás megrekedt, az anya pedig úgy gondolja, hogy  valamit tenni kellene, kibérli a város határában álló reklámtáblákat (itt ölték meg a lányt) és egyenesen a helyi rendőrfőnöknek szegezi a kérdést, hogy van az, hogy nem történt az ügyben semmi előrelépés?

Ez eddig egyszerű felállás: a sztoriba éppen hogy csak belecsöppent néző rögtön az anya iránt érez szimpátiát, miközben több apró jel is azt sejteti, hogy az ellenoldal - a város rendőrsége - tényleg megérett arra, hogy egyszer valaki jól beolvasson nekik. A bonyodalom azonban valójában nem azzal kezdődik, hogy kikerülnek a plakátok, hanem ahogyan szépen-lassan kibomlik, hogy a történet szereplőit - bármennyire is a tipikus amerikai lepukkadt kisvárosok tipikus figurái - nem lehet egydimenziósan értelmezni. 

Filmes előismereteink alapján például egyértelmű lenne, hogy Mildred és a rendőrfőnök, William Willoughby (Woody Harrelson) a két szemben álló fél, miközben közös jeleneteik alapján úgy tűnik, a karakterek közül ők állnak egymáshoz a legközelebb, dialógusaik őszinték és áttetszőek, nincsenek bennük félreértések. Bár első ránézésre ellentétes oldalon állnak, akad olyan mozzanat a filmben, amely ezt cáfolja (és közben még egy utolsó bizonyítékát adja, hogy - legalább is ebben az ügyben - mindenki másnál jobban megértették egymást), végeredményben közös a céljuk.

Kettejüket kissé megemeli Martin McDounagh a többi szereplőhöz képest, Mildredet az alaphelyzet (az igazáért küzdő anya) motívuma által, Willoughbyt pedig egy közvetett tulajdonsága révén helyezi élesebb fénytörésbe: a középkorú férfi ugyanis beteg, hasnyálmirigyrákja van. A film cselekményének sűrűségét jellemzi, hogy bár a karakter idő előtt távozik a színről (nincs ebben semmi meglepetés, bele van kódolva a történetbe, a néző számít rá), mégis jut bőven idő a filmben haldoklása motívumának szép, mély érzésű kibontására.  (Igazi jutalomjáték Woody Harrelson számára, aki minden egyes jelenetét uralja, bizony még Francis McDormandal szemben is.)

A középkorú Willoughby, akinek fiatal felesége és két kislánya van, nagy tiszteletnek örvend a városka lakói körében, így gyakorlatilag az egész közösség Mildred ellen fordul. Miért nem lehet békén hagyni az utolsó hónapjaiban? Miért kell a szart keverni? A Három óriásplakát... helyenként kivételesen pontos képet mutat arról, hogy mit jelent közösségben élni. Például ebben az esetben is, mikor a rendőrfőnök iránt érzett szimpátia felülírja a város lakóinak igazságérzetét. A fogorvos még arra is hajlandó lenne, hogy megszívassa és szakszerűtlenül lássa el Mildredet, csak hogy jelezze, nem tetszik neki, amit Willoughbyval művel. Merthogy mit is művel? Semmi egyebet, minthogy a hivatalban lévő rendőrfőnöktől kéri számon, hol tart a lánya ügyében a nyomozás. Csakhogy az is igaz, hogy a nézőben is könnyen hagy némi kellemetlen szájízt, mikor látja, hogy Mildred nagyon is tisztában van Willoughby állapotával, és mégis konokul kitart (képes valaki még ennyire konokul maga elé nézni Hollywoodban, mint ahogyan Francis McDormand teszi?) elhatározása mellett.         

És ahogy halad előre a sztori, egyre nehezebb határozott értékítéletet hozni a karakterek jellemét illetően, egyre nehezebb elhelyezni őket a képzeletbeli erkölcsi koordinátarendszeren, mivel jelenetről jelentre ide-oda csúszkálnak. Mildrednek van egy kamasz fia is, Robbie (Lucas Hedges), akinek elviselhetetlen kín, hogy anyja minden nap a reklámtáblák előtt viszi iskolába, így - noha enélkül is folyton testvérére gondol - minden nap szembesülnie kell a leírt szavak kegyetlenségével. A Hayes családnak tagjainak már Angela (Kathryn Newton) komoly konfliktusai voltak egymással, ezt egy flashbackben is megtudhatjuk - ami megint csak árnyalja Mildred makacs igazságkeresését -, valamint felbukkan a volt férj, a hirtelen haragú, öklét hamar használni képes Charlie (John Hawkes) is a 19 éves csacska barátnőjével (Penelope/Samara Weaving).

Közben fokozatosan kap egyre erősebb kontúrt, fokozatosan hozza a film egyre inkább előtérbe Jason Dixon (Sam Rockwell) figuráját. Bár kezdettől fogva állandó résztvevője a jeleneteknek, úgy tűnik, mégiscsak a film második felében bomlik ki igazán a története. Dixon agresszív, alkoholista, rasszista, homofób és némiképp lassú észjárású (vagy lehet, hogy mégsem, de hát állandóan be van rúgva). És az őt igencsak elnyomó anyjával él a város szélén egy lepukkadt házban. persze, akit folyton cikiznek lúzersége miatt és balfasznak tartanak, nehezen fog kiszállni abból a pszichés spirálból, melybe részben saját jelleme, részben a közösség ítélete taszítja. Aztán mégis akad két olyan pozitív mozzanat  - érdemes közelebbről megnézni, mindkét esetben áttételesen, közvetetten - ami ellentétes pályára állítja ennek a figurának a sorsát, bár sejthetjük, ez nem az a film, ahol ebből valamiféle tündérmese kerekedne. Sam Rockwell azonban teljesen jogosan zsebeli be sorra a díjakat teljesítményéért.

A sűrű cselekményszövés mellett az ezzel szorosan összefüggő karakterábrázoláson is jól érzékelhető, hogy a film forgatókönyvírója-rendezője alapvetően színpadi szerző. A mellékszereplők is kidolgozottak, szinte mindenkinek van egy-egy emlékezetes, nagy pillanata (még a csacska barátnőnek is) Ha nem így lenne, nem is igazán működne a film, hiszen nem másról szól, mint a közösségbeli lét finomhangolású működéséről, s arról a tapasztalatról, hogy egy ember (igaz) története tulajdonképpen sok más ember (igaz) története is.*


*v.ö.: Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története, Jelenkor, 1997. 
Üzemeltető: Blogger.