Amit saját magunkról tanulhatunk

Avagy gondolkoztál már azon, miféle mentális labirintusban bolyongsz egész életedben?



Az HBO Westworld című sorozata egy 1973-as azonos című film újragondolása, bizonyos szempontból felturbózása. Utólag belenézve a korábbi változatba, meglehetősen bugyutának tűnik, s jó példának bizonyul arra, miért is nem érdeklődtem korábban különösképpen a sci-fik iránt. Ugyanakkor ez az új, sorozat formájú verzió pedig éppen arra jó példa, hogy miért vált a 2010-es években ez a műfaj számomra is érdekessé. 

Mert mást jelentett az 1970-es években az emberekkel megtévesztésig hasonló androidokról beszélni, elszabadult fantáziálgatás volt csak a messzi-messzi jövőről, 2018-ban pedig a kézzel fogható jövő (sőt, sok szempontból a jelen), épp ezért a sci-fi műfaja is változik, jóval több, mint eszképista szórakoztatás, felmerülnek etikai kérdések, és jóval fajsúlyosabban jelenik meg az az alapvető filozófiai kérdés is, hogy mi emberek mi végre vagyunk a világon, mi a létezésünk célja? 

A sorozat nyitójelenete azt érzékelteti, hogy a készítők nem akarnak túl sokat játszadozni a nézővel (persze, nyilván, fognak, nagyon is fognak majd): egy fiatal nő kinézetű robottal (Evan Rachel Wood) beszélget egy hang, aki többek között azt is megkérdezi, hogy Dolores - így hívják a robotot, s ő lesz a sorozat fő szereplője - gondolkozott-e már azon, hogy a világ, amelyben él, talán nem egészen igazi. 

Merthogy valóban erről van szó: Westworld egy kaland- vagy élménypark a (nem is olyan) távoli jövőben, ahova jómódú emberek járnak szórakozni, hogy egy kicsit vadnyugatosdit játszanak. Van egy városka, ahol ezek a vadnyugati figurák (mind robotok, az angol host elnevezés a magyarban a gazda fordítást kapta) élnek, és a vendégek mindenféle kalandokba keverednek velük. Mint ahogyan a park működtetői - például a minőségbiztosításért felelős vezető, Theresa (Sidse Babette Knudsen) - is többször megjegyzik, az emberek többsége szimplán csak meg akar dugni egy vadnyugati kurvát, részt akar venni egy bankrablásban vagy éppen párbajozni akar. Ezekre mind van lehetőségük és természetesen a fizető vendégek sértetlenek maradnak, miközben büntetlenül lőhetnek halomra embereket. Nevetünk rajta, noha valójában semmi nevetnivaló nincs abban, mikor egy vadiúj narratívát nem tudnak végigvinni, mert a bankrablót a nagymonológja előtt lelövi az éppen arra bóklászó, a való életben valószínűleg a klasszikus lúzer senki kategóriájába tartozó vendég. Hihi, hihihi - vihorászik ő is - lelőttem, nézzed, anyjuk, lelőttem, gyorsan hozd a fényképészt, hogy örökítse meg, hihi! (Bónusz: aki jól figyel, az egyik jelenet hátterében is lát egy olyan mini-jelenetet, ahol a lelassított robot ellen pisztolypárbajozik valaki, csak hogy meglegyen a kalandparkbeli sikerélménye). 

Csakhogy ahogyan a való életben, itt a parkban is vannak, akik többre és/vagy mélyebbre vágynak. Van egy kicsi, szinte jelentéktelen mellékszereplő fiatal nő, nekem nagy kedvencem, aki benne van a vagányabb dolgokban is, és amikor elkezd durvulni az egyik narratíva, akkor sem megy vissza a többiekkel a biztonságos városkába. De természetesen vannak nála fontosabb szereplők is, akiknek szintén nem elég az, hogy részegen összevissza lövöldözhetnek a helyi kuplerájban. 

Már rögtön az első részben megismerkedünk egy titokzatos fekete ruhás fickóval (Ed Harris), akit egyszerűen csak fekete ruhás fickónak (Man is Black, azaz MIB) érdemes nevezni, s akiről tudható, hogy nem gazda, hiszen nem fog rajta a golyó. Úgy tűnik, mintha 30 éve bolyongana már a parkban, s a játék legfelső szintjét keresné. Kiismeri magát az összes narratívában, s néha úgy tűnik, mintha szándékosan akarna galibát okozni és megzavarni a szereplők "sorsát". (A szereplők egyébként nagyon fejlett mesterséges intelligenciával rendelkeznek, de bárhogyan is alakul a történet, amelynek részesei, vannak bizonyos sarokpontok, visszatérő  motívumok.) 

Aztán ott van a fiatal ficsúr, Logan (Ben Barnes) és leendő sógora, William (Jimmi Simpson). Logannak nagyon bejön a buli, már többször járt itt, William szolid fiatalember, aki most ismerkedik a lehetőségekkel. Eljutnak egy polgárháborús (spanyol-amerikai háborús(?)) narratívába, amiről már tényleg nehéz elhinni, hogy ez még mindig a játék része és a szereplők még mindig csak androidok. Anélkül, hogy túl sok információt kifecsegnék, csak annyit mondanék, hogy William itt szembesül azzal, milyen eddig mélyben lappangó jellemvonásai is vannak, ezáltal ő lesz a park ideális látogatója, legalább is az alapító-tervező Robert Ford (Anthony Hopkins) elgondolása szerint.  

Mint ebből  - és a már az elején vázolt nyitójelenetből - is sejthető, a sorozat nem csak a parkon belüli életről, hanem annak működtetéséről is szól, komplex cselekményszála(ka)t kapunk az irányítással kapcsolatos gubancokról, legyen az akár technikai vagy pénzügyi jellegű, vagy szóljon a hierarchián belüli harcról, helyezkedésről.     

Merthogy van bonyodalom bőven, az androidok, akiket szimplán át lehet egyik narratívából a másikba, egyik szerepből a másikba tenni, elkezdenek "emlékezni" előző szerepeikre is, mindennek köze van Ford legújabb fejlesztéséhez, melyet ő "ábrándoknak" nevez. Ráadásul Dolores édesapját (Luis Herthum) is megzavarja egy a  farmjukon talált fotó, ami egy felhőkarcolók előtt álldogáló nőt ábrázol. (Szomorú, de mégis jópofa: másnap már a bordélyház volt csaposa lesz az apuka, Dolores pedig neki magyaráz arról, milyen csodálatos világban élnek.) 

Lassan kezdenek csak bonyolódni a dolgok, de a szezon második felében már felgyorsulnak az események, egyre többször kerül szóba Arnold, a volt alapító társ neve és eltűnése, a nézőknek idővel szembesülniük kell azzal, hogy több idősíkban játszódik a történet, és természetesen nagyon magas labda egy ilyen történetben az is, hogy idővel kiderül, nem mindenki az, aminek/akinek látszik. 

A sorozat egyik központi motívuma egy labirintus, egy logikai játék, amikor a golyót a táblácska közepébe kell eljuttatni. Arnold szerint - tudjuk meg Fordtól - az emberi pszichét működését is így kell elképzelni, nem egymásra épülő elemekből álló piramisként. Hogy mi szerepe van ennek a történet alakulását illetően, annak járjon mindenki utána saját maga azáltal, hogy megnézni a sorozatot. Azért tartom ugyanakkor érdemesnek kiemelni, mivel szerintem épp az adja ennek a sorozatnak a varázsát, hogy azok, akiknek van erre affinitásuk, bizony el-elgondolkozhatnak önnön életükről, sorsról, eleve elrendeltségről. Arról például, hogy miért követjük el mindig ugyanazokat a hibákat. Nagyon érdekes játék lehet, hogy míg a történeten belüli rejtélyről agyalunk, közben azzal is eljátszunk, hogy úgy tekintünk életünk eddigi alakulására, mintha mindez valahol előre be lenne programozva, ahogyan Westworld lakóinak is. 

A sorozat második évada  2018. április 22-én (magyar idő szerint már 23-án) indul az HBO-n. 
Üzemeltető: Blogger.