Ahol összemosódik múlt, jelen és jövő


2016-ban az év egyik könyvszenzációja volt Zoltán Gábor Orgia című regénye. Ebben az esetben most kifejezetten a regény szóra tenném a hangsúlyt, hiszen – ahogyan a könyvről szóló kritikámban is írtam – a szerző nagyszerűen élt azzal a lehetőséggel, hogy egy regény adott esetben sokkal többet képes visszaadni egy megtörtént eseményből, minthogy csupán felmondja annak cselekményét. Paradox módon regényessége révén növeli önnön hitelességét.

Most, két évre rá pedig itt van a Szomszéd, egy esszéregény, mely ugyanazt a témát, azaz a 12. kerületi nyilasok 1944/45-ös tetteit járja körül, csak más eszközökkel. Ezáltal más lesz a tétje is, mert míg egy hagyományos (vagy szűkebb) értelemben vett regény esetében, ahol a szereplők sorsát és egymás közti konfliktusaikat követhetjük, az érzékeltetésen, az éreztetésen van inkább a hangsúly, addig egy esszéregény egyértelműen az értelmezést helyezi előtérbe, közös gondolkodásra hív.


A Szomszédot lehet egy egyedi, személyes hely-és irodalomtörténetnek is tekinteni. A helytörténet az egyszerűbben megragadható része: a 12. kerület, ezen belül is azon házak, parkok, utcák, stb története, melyek az Orgiának is helyszínéül szolgáltak. A személyesség nem öncélú, azok a passzusok, melyek arról szólnak, hogy a szerző gyerekkorától fogva ismeri a környék épületeit, de korábban fel sem tűnt egyes jellegzetességük, mert annyira a mindennapok részének számít elhaladni előttük, épp azon problémakörre mutatnak rá, melyről részben a könyv is szól. Arra a jelenségre, ahogyan tudomásunk sincs róla, mennyire velünk élnek, mennyire ott lappanganak a 21. századi mindennapokba mélyen beágyazódva is a múlt eseményei .

Volt az utcánkban egy zsidókórház. Nem hallottam róla harmincéves koromig. Később sem sokat. Budapest ostroma alatt a nyilasok megölték a betegeket és az orvosokat, az ápolónőket, az ott tartózkodó menekülteket. Lehet ezzel az információval találkozni, de nem nagy valószínűséggel. Könnyen el lehet kerülni a találkozást. Megmaradni nemtudónak.” (5)

A könyv akár az Orgia munkanaplójaként is értelmezhető, hiszen olvasható benne utalás az alkotói dilemmára is:

[...]valahol el kellett vágnom, mégpedig hirtelen, hogy ne abbamaradásnak látsszon, érzékeltetve, hogy a folyamatok mennek tovább, csak a Renner nevű figura száll ki belőlük, és neki se igazán sikerül. […] A szűk terjedelmű szöveg éppen csak egy keveset mutat meg abból, ami abban a házban és környékén történt, illetve azokból az eseményekből, amelyek onnan indultak ki, de megírása után még évekig kutattam, miáltal időközben egyre többet és többet tudtam meg a helyszínhez kapcsolódó történetekből. Emiatt is volt olyan nehéz döntés a regény cselekményének elvágása, hiszen alakok és sorsok tömege maradt így megíratlanul.” (297) ,

valamint részletesebben és szélesebb kontextusba ágyazva olvashatunk a regény néhány hírhedt figurájának (Kun András, Megadja Ferenc) életútjáról, vagy pedig olyan önállóan önmagukban is megálló történeteket - mint például a rendőrtisztek és feleségeik, menyasszonyaik vegzálását -, amelyek a regénybe ugyan nem kerültek be, viszont esetleg önálló műként folyóiratokban már korábban megjelentek. Ezek mind-mind a regényírást megelőző (és megjelenése után is folytatott) kutatómunka alaposságát és részletességét mutatják. (A Szomszéd jegyzetgyűjtemény jellegére amúgy tipográfia is rádolgozik: hogy éppen  melyik épületről vagy mely személyről szól az adott egység a margóra kézírással felskiccel szavak jelzik. Ezenkívül szintén a futtában felvázoltság érzetét keltő rajzokkal is találkozhatunk a könyv lapjain.)

Ugyanakkor nem kevés szó esik a könyvben arról is, hogy mi történt a regény megjelenése után, hányan hányféle módon osztották meg a szerzővel saját vagy felmenőik élettörténetét. Elkezdődött volna végre valamiféle normális diskurzus? Nem, ezt naivitás lenne állítani, a Szomszéd többek között arról is szól, hogy milyen alapok hiányoznak nálunk, itt Ká-Európában ehhez a bizonyos normális társadalmi diskurzushoz:

„Közel száz év alatt nem lett definiálva, mi az, hogy magyar társadalom, és ez – nekem most úgy tűnik – eleve és szükségszerűen lehetetlenné teszi az ország problémáinak megismerését, jövőjének elgondolását.” (76)

Miközben a köztudatban létezik egy olyan nemzetdefiníció, mely egyértelműen a kirekesztésen alapul, s mintha azok is tudomásul vennék, akik a kirekesztettek közé sorolódnak. S forduljon bárhogy a szélirány a kirekesztők között, valahogy a kirekesztettek mindig ugyanazok maradnak: liberálisok, individualisták, zsidók, homoszexuálisok, stb. Érdekes pontja  több helyütt is a gondolatmenetnek, hogy mivel 1945 után a szovjet érdekszférába kerültünk, ez nagy mértékben közrejátszott abban is, hogy a rigmusok ugyan változhattak, de az alapmechanizmusok ugyanazok maradtak, ugyanúgy működtek tovább. Ennek lehet kiváló szimbóluma a szomszéd figurája. Több generációnak is alapélménye  rendszerektől és ideológiáktól függetlenül, hogy:

" Éldegélünk, egy-egy óvatlan pillanatra szabadnak érezzük magunkat, azt hisszük, megválaszthatjuk, kikre figyelünk oda,és kiknek adunk a szavára, kiket szeretünk, miközben közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd."  (154)

Az Orgiához hasonlóan a Szomszéd is valamiféle általános antropológiai jellemzők után kutat, de értelemszerűen tágabb kontextusban (egy helyütt még a híres-hírhedt Tóth Tihamér és könyve is szóba kerül), mint a feszes kompozíciójú regény.  Téma többek között a csoporthoz tartozás vágya, az ezzel egy időben megképződő ellenségkép, a gyilkolás halálfélelemből eredeztethető gyönyöre, vagy az olyan gondolatmenet, amelyet a szerző Elias Canetti Tömeg és hatalom című íráshoz fűz:

„[…] az emberből a történelmi fejlődés során nem tűntek el azok a beidegződések, melyek a fajt létrejöttekor élni és túlélni segítették. A kultúra, a civilizáció nagyrészt eltakarja őket, de változatlanul ott vannak és hatnak. El vannak nyomva, le vannak takarva, de időről időre felszínre törnek.” (229)

Meddig tart, illetve mikor vetkőzi le az európai ember a civilizáltságát és hogyan? Ezzel kapcsolatban  mostanság több könyv, film vagy sorozat is foglalkozik legalább is én sorra belefutok ezekbe,és nem véletlen, hogy úgy érzem, ez valahogy kezd nagyon hangsúlyos topik lenni napjainkban, talán nem is véletlenül. Franzobel Das Floss der Medusa című regénye, a Megtorlás című film (hogy miért is gondolom így, arról itt írtam),  vagy épp a nemrég bemutatott  The Terror című mini-sorozat is érinti valamiféle formában ezt a kérdést. Főként azon fikciók esetében izgalmas mindez, amikor a nagy kultúrnemzeteknek tartott franciák vagy angolok, ráadásul nem sokkal a felvilágosodás után azzal szembesülnek, mennyire könnyű bizonyos extrém helyzetekben átlépni azokat az átléphetetlennek hitt határokat. (Nem feledve, hogy ettől elválaszthatatlanul érdekes az is, hogy a 21. század embere miért ezeken az érintkezési pontokon keresztül kíván a korszakról beszélni.) 

Esszéregénnyel van dolgunk a Szomszéd esetében, nem meglepő tehát, hogy több más elméleti jellegű művel is párbeszédet kezd, és közülük talán az egyik legérdekesebb Jean Pierre-Derriennic Polgárháborúk című könyvének megidézése, s ehhez fűződően Takács József Elmozdulások című kötetének bekapcsolása a gondolatmenetbe, arról, hogy a 17-18. századtól kezdve minden konfliktust (akár még 1848/49-et is ) polgárháborúnak lehetne tekinteni.

„A nacionalista perspektíva azonban nem teszi lehetővé, hogy ezeket az eseményeket polgárháborúnak lássuk”

-idézi Takácsot, majd azt is hozzáteszi:

„Takács József fontos észrevétele, hogy a polgárháború fogalmának aggályos kerülése nem tudományos alapokon nyugszik, hanem az egyik érintett fél ideológiájának része.” (183)

A szerző egyébként hosszasan idézi Derriennictől azt a gondolatmenetet is, hogy milyen az, mikor békés viszonyok között valaki (polgár)háborús retorikával él és egy választást is élet-halál kérdéseként állít be hívei előtt. Többek között:

„Inkább az igaz megdicsőülést kell ígérni az igaz ügy védőinek, azt mondani, hogy az ellenség puszta létezése a teremtés szégyene, sértés Isten színe előtt, vagy elhitetni velük, hogy a történelem legfontosabb eseményében vesznek részt, és a velük szemben állók jelentik az utolsó akadályt, ami elválasztja az emberiséget a tökéletes igazságtól és a végső boldogságtól.” (184)

A Szomszéd egyik jellegzetessége, hogy könnyen úgy érezhetjük, múlt és jelen nem szimplán palimpszesztszerűen rakódik egymásra, hanem összefolyik, összeolvad, mintha a magyar társadalom nagyon-nagyon régen beleragadva az időtlenségbe ugyanazokat a köröket futná, és értelmetlenné válna a múlt-jelen-jövő felosztás.

De nem ezért kerül képbe Mészöly Miklós Film című regénye, hanem mert megidézi az 1945 januárjában történt mészárlást az Alma utcai szeretetotthonban. Zoltán Gábor ebből a szempontból veti alá alapos elemzésnek a szöveget, s hasonlítja össze azzal, amire ő a saját kutatásai alapján jutott. Itt megint felmerül a lappangó (nem)tudás problémája:

„Szinte biztos, hogy otthon voltam, amikor a Filmet olvastam, vagyis ott. És nem esett le a tantusz?”

- mondja azzal kapcsolatban, hogy:

„A mondatokat biztosan tetszettek, vittek, sodortak magukkal. És közben nem fogtam fel, hogy Mészöly Miklós azt mondja, a lakóhelyemtől kb ötven méterre embereket öltek meg. Lehet, hogy közelebb, nincs is az ötven méter. Hazahoztak a klinikáról, ahol születtem […] Abba légtérbe bömböltem, amibe tizenöt évvel korábban halálsikolyok vesztek.”

Természetesen a felnőtt szerző nem csecsemő, hanem kamasz énje viselkedését furcsállja, hogyhogy nem vette észre, hogy a Mészöly szövegében megidézett épületek az ő szűkebb lakókörnyezetét jelentik. Vagy esetleg:

„Én tényleg nem tudtam róla. Vagy nem akartam tudni én sem? Valami belém épített védekező mechanizmus lépett közbe, és gátolta meg, hogy felfogjam, amit Mészöly mond?

Lehetett a szám ugyanúgy összeszorítva, mint mindenki másé a közelben. Átvehettem tőlük.” (92)

Az irodalom azonban más módon is megjelenik a kötetben. Zoltán Gábor sok alkotó alakját megidézi az 1944/45-ös „problémakör” (szándékolt eufémizmus a részemről) kapcsán. Nem csak Márai Sándorét, Weöres Sándorét, vagy az Orgiában - nevesítés nélkül - felbukkanó Mándy Ivánét, hanem olyanokét is, akik nem irodalmi teljesítményük miatt kerülnek a képbe, hanem mert valamiképp aktivitást mutattak a fennálló rendszer részeként. Például Szentiványi (Gerebics) Kálmán életútját, vagy Erdélyi József egy-egy versét is beemeli ebbe a már-már morbid irodalomtörténetbe, melynek egy pontján felteszi a hipotetikus kérdést, hogy miként nézhetett volna ki egy 1944-es Szép versek, benne Radnóti és Erdélyi verseivel. Mindazonáltal a Szomszéd egyes fejezeteiből is jól látszik, egyáltalán nem lenne esztelenség egy a különféle érvényesülési lehetőségek és önérdekérvényesítési stratégiák ismertetésén alapuló irodalomtörténetet írni. (Kissé lazább asszociációkat megengedve, de ha belegondolunk, Szőnyei Tamás Titkos írás című nagyívű vállalkozása valami ilyesmiről szól, hisz innen tudhatjuk, hogy voltak olyan alkotók, akiknek az életműve gyakorlatilag a besúgó tevékenységükben teljesedett ki.)

A Szomszéd közel 400 oldalon keresztül bőséges mennyiségű végiggondolni-, megrágni- és megemésztenivalóval, meg- és kibeszélnivalóval szolgál. Milyen kár, hogy megint oly korban élünk e földön- vagy ez talán sosem volt másként? sosem volt másféle kor? - mikor az egyszerű rigmusokra, mások kirekesztő megcímkézésére sokkal többen vevők, mint  a szofisztikált eszmecserékre.

Zoltán Gábor: Szomszéd. Orgia előtt és után. Kalligram, 2018.




Üzemeltető: Blogger.