Önmítoszteremtés lvl. 999
Jackie Kennedy Onassisról filmet készíteni igazán nagy kihívás, ami a vele szemben értelemszerűen támasztott elvárások miatt könnyen vezethet bukáshoz, ám ha jól rakják össze, akkor a címszereplő számára igazi jutalomjáték is lehet. A Jackie-t minden bizonnyal ez utóbbi kategóriában tartják majd számon a filmtörténetben.
A napokban körbejárta a világsajtót a sztori, hogy Barack Obama fotósa, Peter Souza nyolc év alatt kétmillió képet készített a volt elnökről.A fotós igyekezett mindenhol ott lenni, Obama összes fontos telefonbeszélgetését lefotózta, hátha ekkor történik valami sorsfordító esemény. Ugyanakkor valószínűleg soha nem készítettek egyetlen egy amerikai elnökről sem ennyi emberközeli, privát(nak ható, annak illúzióját adó) felvételt sem, mint Obamáról. Sőt, egész családjáról. Obamáék ugyanis ideális "First Family" voltak, a köréjük felépült pr-gépezet pedig igyekezett ezt az adottságot a legmodernebb tömegkommunikációs eszközök révén érvényre juttatni.
Egyetlen korábbi elnöki család vehette volna - sőt, bizonyos szinten veheti mai napig - fel velük a "harcot" e téren, de nekik nem nyolc év, csak két év, tíz hónap és két nap jutott. A tökéletes család, akik egy tündérmesét éltek egészen addig, míg 1963. november 22-én Dallasban el nem dördült az a fegyver.
De nézzük meg kicsit más szemszögből is a jelenséget! Mi egy olyan korban élünk, amikor a frissen beiktatott amerikai elnök közösségi médiahasználata inkább kínos, mint figyelemreméltó - ha személyes ismerősünk lenne, valószínűleg már rég abbahagytuk volna a követését, vagy legalább is elraktároznánk abba a kategóriába, akinek elég a profilképét megnézni, és tudjuk, hogy nem érdemes foglalkozni azzal, mit böfögött már megint bele a virtuális térbe.
Ebből a helyzetből (akár az Obama-féle nyilvánosság előtt élt életből, akár Donald Trump közösségi médiaaktivitása felől) próbáljuk meg elképzelni, micsoda médiatörténeti pillanat lehetett, amikor Mrs. Kennedy, a First Lady egy közel egyórás tévéműsor keretében (ami ma már bárki számára megtekinthető, hála az internetnek) bemutatta, elmesélte, milyen az élet a Fehér Házban.
Ez a műsor az egyik fontos eleme a Jackie című film több szálon futó cselekményének is. A kiindulási pont 1963 novembere: nem sokkal a merénylet után Jackie Kennedyt (Natalie Portman) felkeresi egy újságíró (Billy Crudup), hogy interjút készítsen vele. Jackie határozottan jelzi, hogy csak olyan interjú mehet le, amit ő megszerkeszt, hogy ha beszélgetés közben esetleg nem pontosan fejezte ki magát, az írásban pontosítva legyen. Ez a nyitány egy nagyon magas labdát dob fel, a szereplők maguk is beszélnek az írott szó hatalmáról, pontosabban az írott szó volt hatalmáról, mert hiszen hát közben megjelent az új tömegkommunikációs eszköz, a televízió. Pablo Larraín filmje tehát, ha úgy vesszük, arról szól, mit kezd ezzel a médiummal a 20. század egy olyan ikonikus személyisége, aki - így utólag visszatekintve már jól látható - épp a televíziónak köszönhette, hogy ekként gondolunk rá. És ezért fontos ebben a fimben az a bizonyos tévéműsor is.
No meg azért is, hogy érzékeltesse, minden úgy indult, mint egy tündérmese. Pontosabban, van ennek a filmnek egy erre egy sokkal jobb ötlete: olyan volt, mint Camelot. Nem légből kapott dolog ez, hiszen 1960-ban a Boradway-n bemutattak egy Camelot című musicalt, s az erről készült lemezfelvételt szívesen hallgatta esténként a Kennedy házaspár. Sőt, JFK szívesen idézte az utolsó dal - melyben Arthur lovaggá üt egy fiatal fiút, és azt a feladatot bízza rá, hogy őrizze meg Camelot történetét az újabb generációk számára - négy sorát:
Don't let it be forgot
That once there was a spot,
For one brief, shining moment
That was known as Camelot.
Nem kell nagyon komoly kutatásba mélyedni, hogy találjunk a neten arra vonatkozó információkat, hogy ez a sztori - JFK pont azt a négy sort szerette, amelyik utalhat saját elnökségére is, (ne engedd feledésbe merülni, hogy volt egy rövid, ragyogó pillanat, ami Camelotként volt ismeretes) - nem sokkal a merénylet után kezdett terjedni, S ha összekapcsoljuk ezt a filmben látottakkal, amikor Jackie erről mesél az újságírónak... ügyes, nagyon ügyes- csettinthetnénk elismerően. Az igazi Jackie Kennedynek is és ennek a filmnek a készítőinek is, hiszen ez a mozzanat myse en abime-ként működik. Mert a Jackie arról szól, hogy mit tesz a címszereplő azért, hogy a férje elnökségének legendáját, mítoszát fenntartsa, továbbörökítse.
A múltbeli eseményeket megidéző történetek - legyenek akár regények, filmek vagy színdarabok - mindig valamilyen jelenkori problémára reflektálnak. A közösségi média túlontúl gyors elterjedése és mindennapi eszközzé válása következtében napjainkban igencsak összezavarodtak a "privát" és "nyilvános" fogalmak, s ha valaki erre a káoszra az átlagnál érzékenyebben reagál, azt rendszerint félre is értik. (Mert miért akarja olyan makacsul különválasztani a kettőt, biztos valami rejtegetnivalója van, nem? Hát nem.)
A Jackie-ben épp ez a kettősség az egyik alapprobléma. Adott egy nő, aki a nyilvánosság előtt, a nyilvánosságot tudatosan saját szolgálatába állítani igyekezvén éli az életét. És akkor jön egy váratlan pillanat: lelövik a férjét, miközben ő ott ül mellette a nyitott autóban. Az a pár másodperc megtekinthető ma is bárki számára. Biztosan nagyon sokan fel tudják idézni e képsorok újranézése nélkül is, ahogyan abban a rózsaszín kiskosztümben Jackie Kennedy ösztönösen felmászik a kocsi hátuljára, és úgy próbálja védeni JFK-t. Az elnökné az elnököt, de egyben a feleség is a férjet, gyermekei apját. Ez a jelenet benne van a filmben is, tökéletes másolatként (ahogyan a már említett tévéműsortból látható részletek sem eredeti archív felvételek, hanem leforgatták Portmannel), de nyilván továbbmegy a képsor oda, ahová az akkori kamerák nem tudtak: Jackie arcára, amikor már szélsebesen száguld a konvoj a kórházba. A film során részletekben felidézett jelenetsort - ami ezáltal érzékelteti, hogy ott és akkor ezt a nőt egy súlyos trauma érte - egyébként az elején, talán kicsit váratlanul és túl korán kiborulva el is meséli az újságírónak, rögtön hozzátéve,hogy ugye tisztában van azzal, hogy amit most mondott, azt nem engedi megjelenni.
Az egyik legerősebb pillanat a filmben egyébként az, ahogy az összetört, sokkos állapotban lévő Jackie ül a repülőgépen a koporsó mellett, miközben pár lépéssel arrébb Lindon B. Johnson leteszi az esküt. Aztán persze láthatjuk hazatérni - még mindig a véres kiskosztümben -, láthatjuk, hogy miként mondja el a gyerekeknek, hogy mi történt apuval, ezek nyilvánvalóan kötelező eposzi kellékek egy ilyen filmben. Még akkor is, ha egyébként egy rendhagyó életrajzi film - emiatt kíváncsi vagyok Pablo Larraín másik friss alkotására, a Nerudára is -, hiszen ténylegesen csak a merényletre és a közvetlen ezek után történtekre koncentrál, nincs előzmény, nincsen például arról szó, hogy hogyan ismerkedtek meg, illetve házasodtak össze Jackiék, sem azt nem sorolják el végén a stáblista feltűnése előtt, hogy a film főbb karaktereivel mi lett azután.
Itt minden csak Jackie-ről szól, ő van szinte állandóan premier plánban (érdemes azonban arra is figyelni, mikor hosszabban elidőzik az újságíró arcán a kamera, sokat mesél Crudup tekintete is - a film operatőre Stéphane Fontaine volt), ami persze nem kis munka egy színésznőnek, de Natali Portman átugorja ezt a magasra tett lécet is.
Ami nagyon izgalmas még - és szintén a rendhagyó jelleget erősíti -, az a filmzene (Mica Levi). A hegedűszólam fő motívuma gúnyolódónak, de legalább is ironikusnak hat, mintha arra reflektálna ilyen módon, hogy kisiklott a tündérmese: no, Jackie, most mit csinálsz? Hogy oldod meg a helyzetet?
Azt hiszem, erre az elmúlt öt és fél évtized eléggé egyértelmű választ adott.
Aki pedig a filmben szintén központi szerepet játszó temetés eredeti felvételeit is megnézné, szintén megteheti youtube-on (pl. itt)
Egyetlen korábbi elnöki család vehette volna - sőt, bizonyos szinten veheti mai napig - fel velük a "harcot" e téren, de nekik nem nyolc év, csak két év, tíz hónap és két nap jutott. A tökéletes család, akik egy tündérmesét éltek egészen addig, míg 1963. november 22-én Dallasban el nem dördült az a fegyver.
De nézzük meg kicsit más szemszögből is a jelenséget! Mi egy olyan korban élünk, amikor a frissen beiktatott amerikai elnök közösségi médiahasználata inkább kínos, mint figyelemreméltó - ha személyes ismerősünk lenne, valószínűleg már rég abbahagytuk volna a követését, vagy legalább is elraktároznánk abba a kategóriába, akinek elég a profilképét megnézni, és tudjuk, hogy nem érdemes foglalkozni azzal, mit böfögött már megint bele a virtuális térbe.
Ebből a helyzetből (akár az Obama-féle nyilvánosság előtt élt életből, akár Donald Trump közösségi médiaaktivitása felől) próbáljuk meg elképzelni, micsoda médiatörténeti pillanat lehetett, amikor Mrs. Kennedy, a First Lady egy közel egyórás tévéműsor keretében (ami ma már bárki számára megtekinthető, hála az internetnek) bemutatta, elmesélte, milyen az élet a Fehér Házban.
Ez a műsor az egyik fontos eleme a Jackie című film több szálon futó cselekményének is. A kiindulási pont 1963 novembere: nem sokkal a merénylet után Jackie Kennedyt (Natalie Portman) felkeresi egy újságíró (Billy Crudup), hogy interjút készítsen vele. Jackie határozottan jelzi, hogy csak olyan interjú mehet le, amit ő megszerkeszt, hogy ha beszélgetés közben esetleg nem pontosan fejezte ki magát, az írásban pontosítva legyen. Ez a nyitány egy nagyon magas labdát dob fel, a szereplők maguk is beszélnek az írott szó hatalmáról, pontosabban az írott szó volt hatalmáról, mert hiszen hát közben megjelent az új tömegkommunikációs eszköz, a televízió. Pablo Larraín filmje tehát, ha úgy vesszük, arról szól, mit kezd ezzel a médiummal a 20. század egy olyan ikonikus személyisége, aki - így utólag visszatekintve már jól látható - épp a televíziónak köszönhette, hogy ekként gondolunk rá. És ezért fontos ebben a fimben az a bizonyos tévéműsor is.
No meg azért is, hogy érzékeltesse, minden úgy indult, mint egy tündérmese. Pontosabban, van ennek a filmnek egy erre egy sokkal jobb ötlete: olyan volt, mint Camelot. Nem légből kapott dolog ez, hiszen 1960-ban a Boradway-n bemutattak egy Camelot című musicalt, s az erről készült lemezfelvételt szívesen hallgatta esténként a Kennedy házaspár. Sőt, JFK szívesen idézte az utolsó dal - melyben Arthur lovaggá üt egy fiatal fiút, és azt a feladatot bízza rá, hogy őrizze meg Camelot történetét az újabb generációk számára - négy sorát:
Don't let it be forgot
That once there was a spot,
For one brief, shining moment
That was known as Camelot.
Nem kell nagyon komoly kutatásba mélyedni, hogy találjunk a neten arra vonatkozó információkat, hogy ez a sztori - JFK pont azt a négy sort szerette, amelyik utalhat saját elnökségére is, (ne engedd feledésbe merülni, hogy volt egy rövid, ragyogó pillanat, ami Camelotként volt ismeretes) - nem sokkal a merénylet után kezdett terjedni, S ha összekapcsoljuk ezt a filmben látottakkal, amikor Jackie erről mesél az újságírónak... ügyes, nagyon ügyes- csettinthetnénk elismerően. Az igazi Jackie Kennedynek is és ennek a filmnek a készítőinek is, hiszen ez a mozzanat myse en abime-ként működik. Mert a Jackie arról szól, hogy mit tesz a címszereplő azért, hogy a férje elnökségének legendáját, mítoszát fenntartsa, továbbörökítse.
A múltbeli eseményeket megidéző történetek - legyenek akár regények, filmek vagy színdarabok - mindig valamilyen jelenkori problémára reflektálnak. A közösségi média túlontúl gyors elterjedése és mindennapi eszközzé válása következtében napjainkban igencsak összezavarodtak a "privát" és "nyilvános" fogalmak, s ha valaki erre a káoszra az átlagnál érzékenyebben reagál, azt rendszerint félre is értik. (Mert miért akarja olyan makacsul különválasztani a kettőt, biztos valami rejtegetnivalója van, nem? Hát nem.)
A Jackie-ben épp ez a kettősség az egyik alapprobléma. Adott egy nő, aki a nyilvánosság előtt, a nyilvánosságot tudatosan saját szolgálatába állítani igyekezvén éli az életét. És akkor jön egy váratlan pillanat: lelövik a férjét, miközben ő ott ül mellette a nyitott autóban. Az a pár másodperc megtekinthető ma is bárki számára. Biztosan nagyon sokan fel tudják idézni e képsorok újranézése nélkül is, ahogyan abban a rózsaszín kiskosztümben Jackie Kennedy ösztönösen felmászik a kocsi hátuljára, és úgy próbálja védeni JFK-t. Az elnökné az elnököt, de egyben a feleség is a férjet, gyermekei apját. Ez a jelenet benne van a filmben is, tökéletes másolatként (ahogyan a már említett tévéműsortból látható részletek sem eredeti archív felvételek, hanem leforgatták Portmannel), de nyilván továbbmegy a képsor oda, ahová az akkori kamerák nem tudtak: Jackie arcára, amikor már szélsebesen száguld a konvoj a kórházba. A film során részletekben felidézett jelenetsort - ami ezáltal érzékelteti, hogy ott és akkor ezt a nőt egy súlyos trauma érte - egyébként az elején, talán kicsit váratlanul és túl korán kiborulva el is meséli az újságírónak, rögtön hozzátéve,hogy ugye tisztában van azzal, hogy amit most mondott, azt nem engedi megjelenni.
Az egyik legerősebb pillanat a filmben egyébként az, ahogy az összetört, sokkos állapotban lévő Jackie ül a repülőgépen a koporsó mellett, miközben pár lépéssel arrébb Lindon B. Johnson leteszi az esküt. Aztán persze láthatjuk hazatérni - még mindig a véres kiskosztümben -, láthatjuk, hogy miként mondja el a gyerekeknek, hogy mi történt apuval, ezek nyilvánvalóan kötelező eposzi kellékek egy ilyen filmben. Még akkor is, ha egyébként egy rendhagyó életrajzi film - emiatt kíváncsi vagyok Pablo Larraín másik friss alkotására, a Nerudára is -, hiszen ténylegesen csak a merényletre és a közvetlen ezek után történtekre koncentrál, nincs előzmény, nincsen például arról szó, hogy hogyan ismerkedtek meg, illetve házasodtak össze Jackiék, sem azt nem sorolják el végén a stáblista feltűnése előtt, hogy a film főbb karaktereivel mi lett azután.
Itt minden csak Jackie-ről szól, ő van szinte állandóan premier plánban (érdemes azonban arra is figyelni, mikor hosszabban elidőzik az újságíró arcán a kamera, sokat mesél Crudup tekintete is - a film operatőre Stéphane Fontaine volt), ami persze nem kis munka egy színésznőnek, de Natali Portman átugorja ezt a magasra tett lécet is.
Ami nagyon izgalmas még - és szintén a rendhagyó jelleget erősíti -, az a filmzene (Mica Levi). A hegedűszólam fő motívuma gúnyolódónak, de legalább is ironikusnak hat, mintha arra reflektálna ilyen módon, hogy kisiklott a tündérmese: no, Jackie, most mit csinálsz? Hogy oldod meg a helyzetet?
Azt hiszem, erre az elmúlt öt és fél évtized eléggé egyértelmű választ adott.
Aki pedig a filmben szintén központi szerepet játszó temetés eredeti felvételeit is megnézné, szintén megteheti youtube-on (pl. itt)