Senkiföldjén Istent játszani

Nincs ma ennél a filmnél aktuálisabb - olvasom az egyik kritika felvezetőjében, én pedig a trailer alapján rögtön olyasmiken töröm a fejem, mint bűnbakkeresés, mesterséges gyűlöletkeltés, árokásás, lebutított propaganda, hamis hírek, stb, és csak utólag esik le, hogy ja, azért írta róla ezt a kritikus. 




Én azonban komplexebb alkotásnak tekintem a Megtorlás (rendező és forgatókönyvíró: Martin Koolhoven) című filmet, minthogy leegyszerűsítsem arra a problémára, hogy... és itt már rögtön bajban is vagyok, mert nem tudom, hogy mennyit lehet ebből elmondani anélkül, hogy a filmnézés majdani élményét elrontsam (azaz a sztorit elspoilerezzem). 

Mindenesetre a helyszín Észak-Amerika, puritán telepesekkel, aranyásókkal, kemény szavú tiszteletesekkel és olcsóbb vagy drágább kurvákkal. A film első jeleneteiben egy erdős vidéken egy fiatal bábát (Dakota Fanning) látunk épp egy szülésnél segédkezni, ott van vele a kislánya is, hamar kiderül, hogy a bába bár hall, de nem beszél, és a kislány tolmácsolja a jelbeszédet szülés közben. Nem sokkal ezután megérkezik a közösségbe az új tiszteletes (Guy Pearce), és első prédikációja során érezzük, hogy itt hamarosan nagyon nagy gondban lesz a fiatal nő: bába is és néma is, az pedig igencsak rossz párosítás errefelé és ekkoriban, főleg, ha egy kemény szavú és karizmatikus férfi áll vele szemben. Ilyen szituációkban szoktak a hasonló közegben játszódó filmekben boszorkányüldözésbe vagy a közösség más módon történő, ártatlanokkal szembeni felheccelésébe kezdeni.  

Rögtön meg is történik a baj, az istentisztelet után vajúdni kezd egy szerencsétlen asszony, nincs más megoldás, beviszik a templomban,  és a bábának hamarosan döntenie kell: vagy a nő vagy a gyerek. Ő pedig dönt: legyen a nő. Nehéz ügy, de ilyen kezdetleges körülmények közt mégis mit tehetett volna mást -gondolja a 2017-ben élő néző. A korabeli emberek azonban másként állnak hozzá: csak Istennek van joga dönteni, egy bába pedig nem játszhatja Istent.

Megvan tehát a konfliktus, melyből kifejlődhetnek a klasszikus boszorkányüldözés, amihez pont passzolna, hogy a néző számára egyértelmű: a tiszteletes és bába régebbről ismeri egymást, közös múltjuk sötét titkokkal terhes. Ám közben sejthető az is, hogy a tiszteletes valamiféle személyes indíttatásból öli meg a család állatait, belezi ki a férjet (William Houston), és gyújtja fel a házat, aminek következtében az asszonynak és a két gyereknek (akik közül az idősebbikről megtudjuk, hogy nem a fiatal nő saját gyermeke) sietve tovább kell állnia. 

A négy "fejezetre" osztott film következő két egységében visszafelé megyünk az időben  (a nő kislánykori énjét Emilia Jones játssza), közben pedig egyre mélyebbre pillantunk az emberi lélek, az emberi létezés sötét bugyraiban, hogy aztán végül visszatérjünk oda, ahol elejtettük a menekvés cselekményszálát, ám most már tisztában levén a bába és a tiszteletes közti konfliktus eredetével is.

A történet szereplői közül nagy arányban halnak meg karakterek ártatlanul, többségében épp amiatt "bűnhődve", mert önvédelemből öltek, vagy csupán mert készek lettek volna ölni is, hogy egy másik embernek segítsenek. Az elején feldobott, a (konok, bigott) vallásosság felől megközelített etikai dilemma  - dönthet-e ember élet és halál felett - gyakorlatilag a film minden konfliktusában, a szereplők közti interakciók legtöbbjében megjelenik, éppen ezért is gondolom úgy, hogy azzal csak veszhetünk, ha leszűkítjük ennek a filmnek az értelmezését a #metoo-kampányhoz kötődő problémára.

Mivel a történet a Vadnyugaton játszódik, mondhatnánk azt is, nincs abban semmi rendkívüli , hogy a szereplők számára a legfontosabb tanulság az életben: ha nem te ölsz, akkor téged ölnek, de Koolhoven filmje bepillantást enged a jelenség mélyebb rétegeibe is. Ehhez a fiatal aranyásó karaktere tudja a legjobb támpontot adni, még akkor is, ha Kit Harington színészi játéka elmarad a főszereplőkétől (inkább a figura paródiáját sikerült csak nyújtani). Ugyanis míg mi nézők a tiszteletes viselkedésére koncentrálunk, és hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy itt egyetlen egy beteg elme, egyetlen egy elmebeteg perverz ember történetéről van szó, a fiatal férfi azért megjegyzi, hogy ő is ismert ilyen szadista állatot, méghozzá a saját apját, akit aztán kilencévesen meg is ölt.

Vagyis a film világában a jelenség nem egyedi, nem elszigetelt eset, a probléma bizony rendszerszintű. Úgy vélem, az emberi (közösségen belüli) létezésnek hasonló vetületeire pillanthatunk tehát rá ebben a történetben, mint Franzobel Das Floss der Medusa [A Medúza tutaja] című regényében. Mi az, hogy civilizáltság? Mi az, hogy erkölcs? Mi az, hogy alapvető emberi norma? A tiltásoknak meddig van visszatartó erejük? Tucatnyi hajótörött között (lsd említett regény) ki és mikor adja fel a legeslegalapvetőbb emberi normákat a puszta túlélésért? A hatalmas, kies prérin (vagy szinte bárhol az ekkor még felfedezésre, meghódításra váró kontinens nyugati felében), távol az óhaza civilizáltságától vajon ki és mikor fog majd elkezdeni a többiek előtt és felett Istent játszani? Ki gondolja úgy, hogy az alapvető emberi törvények (melyek minden kultúrában hasonlóak) felett áll és bármit megtehet? Miközben paradox módon azok, akik morális indíttatásból akarják ezeket az elborult elméjűeket kiiktatni, szintén kénytelenek Istent játszani ezen a vidéken. Már csak ezért is annyira fájdalmasan tragikus a tiszteletes feleségének (Carice van Houten) halála, hisz ő nem más ellen fordít fegyvert, csupán saját magát iktatja ki a történetből.

Véres, kegyetlen, helyenként horrorisztikus film a Megtorlás, és nem kevésbé kíméletlen, hiszen nem szépít, nem tesz engedményeket, nem kegyelmez a nézőknek sem. Mindehhez hozzájárul a történet többrétegű szimbólumrendszere (például a főszereplő némasága is ilyen rétegzett, több szinten jelentést kapó tulajdonság), és nem utolsó sorban a színészi játék is. Guy Pearce az átlagosnál talán ritkábban vállal szerepeket, de azokat mindig jól választja és mindig hibátlanul hozza, ahogyan most is. Konokság és kegyetlenség, a megszállottságon túl semmi egyéb érzelem az arcán, a tekintetében, egész gesztusrendszerében. Dakota Fanning pedig a riadtságával és kétségbeesettségével együtt is képes elhitetni velünk, hogy megtanulta a leckét és eltökélten veszi saját kezébe sorsa irányítását, miközben Emilia Jones is képes felzárkózni hozzá, játéka által sokkal pontosabb képet kapunk a karakter motivációiról.

 
Megtorlás (Brimstone)  - holland-francia-német-belga-svéd-angol thriller, 148 perc, 2016