Az irodalomnépszerűsítés útvesztői

Képzeljük el – bármennyire is abszurdnak hangzik elsőre -, hogy egy szép nyári napon egy fiatal lány egyszer csak fogja magát, és pucér seggel szaladgálni kezd egy világváros egyik legforgalmasabb pontján, miközben azt kiabálja, hogy ő most az irodalmat népszerűsíti. 

Hogy esetleg fel se tűnne az embereknek az ujjatlan top-picsanaci-pornós tűsarkú szerelésben mászkáló tinilányok között? Hogy így nyáron, mikor a legszendébb bölcsészlányok is bikinis fotókkal árasztják el ismerőseik üzenőfalát, még csak meg se simogatná ingerküszöbünket egy ilyen jelenet? Igen, meglehet. Hisz valóban, mindennapos látvány lett már egy-egy illetlenül hiányos öltözetű kislány (aki valószínűleg nincs is tudatában annak, hogy megjelenésével mit vált ki vadidegen férfiakból) vagy akár a strand- / nyári fesztiválszelfi. De hát már a bulvárlapokban feltűnő, bugyuta alibiszöveggel ellátott meztelen lányos fotókon (vö. angol bulvárlapokban a „csaj a harmadik oldalról”) is csak mosolygunk manapság.

Akkor mégis mi az a kellemetlen érzés, amikor ezt a jelenetet elképzeljük magunknak? Valami bibi itt a pucérkodáshoz kapcsolt értékkel - irodalomnépszerűsítés – lehet, ugye? Az nem stimmel valahogyan! Azt ugyanis elfelejtettem mondani még az elején, hogy képzeljük el azt is, hogy ez az illető, aki erre a tettre vetemedik, mindaddig semmiféle aktivitást nem mutatott irodalomnépszerűsítés terén, nem írt tudósításokat, kritikákat, nem készített interjúkat (mármint hogy ő valaki mással, nem mások ővele), nem szervezett programokat, de még egy Facebook-oldalt se készített, ahol naponta osztaná meg olvasmánynaplószerűen a számára izgalmas idézeteket vagy a kortárs verseket, és mindezt több ezren követnék. Csupán egy nap kiszaladt az utcára és elkezdte kiabálni, ő most irodalomnépszerűsítő tettet hajt végre.

Elképzelt tanmesénk hiányos öltözetű főszereplője ugyanis legfeljebb csak az illúzióját adná annak, hogy valami fontos értéket közvetít. Aközött ugyanis AMIVEL fel szeretné hívni a figyelmet és AMIRE - saját bevallása szerint - fel szeretné hívni a figyelmet, valós tartalom szolgáltatása hiányában nemigen találunk közvetlen kapcsolatot. Képzeletbeli hősnőnk így leragad az első lépcsőfoknál, ha fel is keltené férfiak nagy tömegének figyelmét – de hát mint fentebb megbeszéltük, nem igazán különös dolog ma már egy kis pucérkodás – nem tudna útmutatóval szolgálni arra vonatkozóan, hogy akkor most innen hogyan tovább. Így aztán végül - bármit is kiáltozna – csupán saját testét reklámozná, arra meg, mint tudjuk, nem éppen az irodalomnépszerűsítés szót használja a köznyelv, hanem valami egészen mást.

Történetünk itt akár véget is érhetne, ám tételezzük fel, hogy mindez egy olyan országban történik, ahol nagyon sok ember, és történetesen nagyon sok nő dolgozik azon nap mint nap, hogy a kortárs irodalmat népszerűsítse. Hogy azokat az embereket, akiknek a magyar szépirodalmi alkotásoktól már jó időben, kisiskolásként elvették a kedvét, de amúgy szívesen töltik olvasással az idejüket (tehát potenciális közönség), valahogy rávegyék, hogy legalább egy próbát tegyenek.

Mondjuk, olyan programokat szerveznek, amikre hetekkel az esemény előtt fel kell iratkozni, hogy beférj majd a még így is zsúfolt helyszínre.

Vagy olyan fotósorozatot készítenek (nem magukról, másokról!), amely révén közvetlenebbé tehetjük alkotó és olvasó közt a viszonyt, mert hiszen költők ma is élnek, akkor is, ha még nincs köztéri szobruk, nem neveztek el róluk utcát, és tankönyvekben sem szerepel arcképük, hogy az órán unatkozó nebuló faszt rajzoljon a homlokukra. Aztán van, aki megszervezi az ehhez kapcsolódó vetítéseket, felolvasóesteket, és van, aki előadóművészként a hangját kölcsönzi mindehhez.

Vagy irodalmi témájú tévé- vagy rádióműsort vezetnek.

Vagy szerkesztenek egy több ezer követővel rendelkező Facebook-oldalt, ahol minden nap más-más friss alkotást tesznek közzé, és még azt is sikerül elérniük, hogy a tartalmat maguk a követők is terjesszék.

Vagy csupán karikatúrákat rajzolnak a kortársaikról, ami aztán olyan népszerű lesz, hogy belőle egy egész fájn kis brand kezdi kinőni magát, pólókkal, miegymással.

Népszerűsítenek. Másokat. Irodalmat. Valóban. Tényleg.

Képzeletbeli történetünk hősnője pedig nem csupán saját magát tenné szánalmasan nevetségessé performanszával, de egy lendületből durván belerúgna azokba az emberekbe is, akik a valódi szervezői-népszerűsítői munkát nem kívánják meztelenkedéssel helyettesíteni.

A történetnek azonban itt még nincs vége. Képzeljük el, hogy hősnőnk néhány nőtársánál úgy kicsapja a biztosítékot, hogy ellenakció szervezésébe kezdenek, aminek a lényege az lenne, hogy éles hangon a világ tudomására kívánják hozni, nem a külsejüknek köszönhetik a publikációs lehetőségeket.

De hát ilyen állítani egy férfiak uralta világban mégiscsak csacsiság lenne, nem igaz? Legfeljebb azt mondhatnánk biztosan, hogy nem szándékozunk a testünkkel nyomást gyakorolni a férfi döntéshozókra.

Ám még ez sem egészen igaz.

Mert mégiscsak van testünk, van megjelenésünk, amit ráadásul még alakíthatunk is, és a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki az egyéniségét a megjelenésében is meg kívánja mutatni. A belbecset külcsínné alakítani. És bár kitűzhetjük magunk elé célként – afféle etikai edzőgyakorlatként -, hogy igyekezzünk elvonatkoztatni attól, hogy néz ki egy adott illető, balgaság lenne azt állítani, mindez száz százalékig kivitelezhető.

No meg igazából, akkor éppenséggel pont az lenne a baj.

Mert nézzen mélyen magába mindenki, aki azért berzenkedik, hogy nem a külsejével akarja elérni, hogy közöljék egy versét egy lapban! Gondolja végig, hogy amikor feltesz magáról egy teljes alakos fotót, hogy éppen milyen komoly munkával készít elő egy új projektet, vajon nem ugyanúgy a megjelenésével kíván-e figyelmet felkelteni?

Azt, hogy nem hatunk a másik emberre külsőnkkel, csak akkor lehetne bizton állítani, ha csupán szövegek formájában léteznénk, emberi (női) test nélkül. De ha legalábbis törekednénk arra, hogy sehol ne jelenjen meg rólunk semmiféle fotó, nem lássa senki az arcunk, a mosolyunk, egy hanyagul elegáns kézlegyintésünk, hosszú lábunk, stb.

Ez meg ugyebár mégiscsak elképzelhetetlen a szelfimánia kellős közepén.

Meg igazából máskor is.

Szóval képzeljünk el egy ilyen történetet egy pillanatra, aztán felejtsük is el azonnal. Mert ennyit ér csak. Mert hülyeség. Mert csak feleslegesen pazaroljuk erre az energiánk, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, ami tényleg fontos.

( Fotó: Hegedűs Gyöngyi)