Biztonsági kűr a forradalomról

Képzeljük el egy pillanatra, hogy Szász Attila A berni követ című filmje nem 2014 elején, hanem jó huszonöt évvel korábban kerül bemutatásra a televízióban. Akkor, amikor nagyjából utoljára volt még tétje annak, hogy a honpolgárok nappalijában elhangozhat akárcsak annyi is, hogy hiba volt Nagy Imrét kivégezni. Akkor, amikor a változások közepette a forradalom szó elől lekopott az a bizonyos ellen előtag, s a szabadságért fegyvert ragadó pesti srácokat végre nyíltan lehetett pozitív hősnek tekintetni.

Ám sok idő eltelt azóta, az 1956-os forradalom emlékezete intézményesült, a róla való beszéd hétköznapivá vált, s mindazokat az eseményeket, amelyek e film hátterét képezik, jó esetben egy gimnazista is kívülről fújja már, akárcsak egy bizonyos több mint száz évvel korábbi esős márciusi nap történetét. Ezt az időközben bekövetkezett hangsúlyeltolódást azonban úgy tűnik, nem vették észre a film készítői, a Nagy Imre kivégzése után két hónappal Bernben játszódó történet eszmei mondanivalója valahol a negyed századdal ezelőtti értelmezési közegben ragad. Mivel a film megtörtént eseményeket dolgoz fel – két emigráns fiatalember fegyveres támadást hajt végre a berni magyar követség ellen -, viszonylag szűk az alkotók (elsősorban Köbli Norbert forgatókönyvíró) mozgástere. A kiindulási és a végpont mindenképp adott, a köztes közeget kell tehát úgy kitölteni, hogy az a néző számára élményt nyújtson. A kérdés csupán az lehetett, mennyire szabad őt kizökkenteni a komforzónájából? Szabad-e olyan kérdéseket feszegetni, ami esetleg kínos szembesítést jelenthet önmagával? Szász Attiláék válasz erre az, hogy csak annyiban érintsünk etikai kérdéseket, például az egyéni felelősség problémáját, amennyiben az még nem válik túl kellemetlenné a néző számára. Ez egyben magával vonja azt is, hogy súlytalanná válik a mű, a beígért izgalmas thriller helyett inkább csak egy az eseményeket pontról pontra végigvevő fikciós dokumentumfilmről beszélhetünk.

Ebből az aspektusból A berni követ egy pontos és profi munka, ami nem hibázik, mert készítői nagyon odafigyelnek arra, hogy ne hibázzanak. Mindenki pontosan értheti, hogy a forradalom jó, az ávósok, belügyesek rosszak és afféle miből lesz a cserebogár alapon, még látszólag jellemfejlődés tanúi is lehetünk: az utasításokat mindig pontosan végrehajtó hivatalnokról kiderül, hogy van azért saját véleménye is. A film színvilága, az ebből következő atmoszférája pedig egy pillanatig se feledteti a nézővel, hogy az ötvenes években járunk.

Kicsit forgatunk azonban az értelmezői nézőponton, és azt látjuk, hogy a film tulajdonképpen nem más, mint egy iskolásan kivitelezett kötelező gyakorlat. A két srác (Kádas József és Szabó Kimmel Tamás), aki még mindig a forradalom bűvöletében él, igencsak túlidealizált ahhoz képest, hogy amúgy mennyire nincs kidolgozva, megalapozva a motivációjuk, ezt a problémát a két fiatal színész játéka sem küszöböli ki. A belügyes figura (Szikszai Rémusz) épp inverze ennek, ráadásul közelről mutatott sunyi oldalpillantása mellett a klasszikus rajzfilmek főgonoszai is elbújhatnak, azaz karakterének ábrázolása kellemetlenül szájbarágós. A követség alkalmazottjai a titkárnőtől a kódfejtőig mind díszletnek vannak csak, a követ felesége (Balsai Mónika) pedig nem is lehetne más – tesszük hozzá kelletlenül – mint egy a két világháború közti filmek unatkozó, magát folyton piperéző és vásárolgató polgárasszonykák kései utóda.

Két karakter lép ezen a szinten túl, egyrészt a címszereplő, Koroknai Mihály berni követ,akinek bőrébe bújva Kulka János egyszerűen csak hozza a tőle elvártat, de még így is magasan kitűnik a többiek közül, valamint az egyik támadó barátnőjét, Hajnit alakító Lovas Rozi, akinek játékában, tekintete egy-egy villanásában ott van a lány lelkének minden rezdülése. Azonban életszerű, plasztikus karakterük és hiteles színészi alakításuk még így is kevés ahhoz, hogy ne csalódottság és a hiányérzet maradjon bennünk a film végén.

(Az írás eredetileg a magyar.film.hu oldalon jelent meg)

Üzemeltető: Blogger.