Az valódi csak, aminek tétje is van
Amúgy is, az elkövetkező néhány hónapban legfontosabb feladataim közé tartozik majd, hogy azokra a helyszínekre, ahova évek óta járok különféle irodalmi rendezvények miatt, más típusú programokért is ellátogassak. Lassan három éve gondolkozom azon, hogy idővel majd valamiképp össze szeretném foglalni mindazt a sok tapasztalatot, amit az elmúlt időszak alatt összegyűjtöttem. Bár tisztában vagyok azzal, hogy a tudósítás az irodalmi életben sokak számára a személyes kapcsolatok létrehozásáról és ápolásáról szól, ennek megfelelően választanak programot és hozzá hangnemet is, számomra szinte kezdetektől fogva az anyaggyűjtést jelentette végigülni az esteket, vagy akár estsorozatokat is, hogy aztán majd egy nagyobb lélegzetvételű írásban felhasználhassam mindezeket. De csak az utóbbi hetekben kezdett formálódni a konkrét koncepció, ami miatt az olyan helyeket, mint például a Nyitott Műhely, idén a megszokottól eltérő fénytörésben is megnézem majd magamnak.
Alakulhatott volna másként is ez az este, de a vakszerencse - vagy a megérzésem? -úgy hozta, hogy igazán szórakoztató filmet nézhettem végig, épp azzal a mennyiségű elgondolkodtató útravalóval, amennyi jól is esett. Az 1962-ben bemutatott fekete-fehér A hazudós lány (Adorable menteuse) főszereplője a fiatal, sugárzó megjelenésű, Párizsban élő lány, Juliette (Marina Vlady), aki - szinte - bármelyik férfit percek alatt az ujja köré csavarja. Itt egy kis füllentés, ott egy kis csalfaság, színjáték - a lányok a férfiakkal csak komédiáznak -, s játékát az sem tudja elrontani, ha ebben a műfajban még kissé ügyetlen húgocskája, Sophie (Macha Méril) a szálakat néha kissé összekutyulja, sőt, az alapvetően unatkozó Juliette még talán örül is neki, hogy újra és újra van miből frappánsan kivágni magát.
Könnyedség és frivolság jellemzi a film első felét, csattanós párbeszédek, egymás pimasz froclizása, ami persze könnyen mehet, nem sértő, nem bántó, mert a történet azt sugallja, az emberek általában úgyis csak így, a maszkjaikon keresztül érintkeznek egymással, és az a normális, ha folyton játsszunk - bizony, bizony, tanulj meg fiacskám komédiázni.
De ahogy az már lenni szokott, persze az unja a legjobban, aki mindezt a legügyesebben, a leglazábban, a legprofibban űzi. Juliette is idiótának tartja az őt körülvevő férfiakat - a film egyik fontos jelenete, mikor ezt ki is mondja, miközben az asztalnál ülő férfiakat sorra mutatja a kamera -, egyik bárgyúbb mint a másik. Nem jelent igazi kihívást sem a húga főnöke, sem az az esetlen, csúnyácska és ráadásul pösze fazon, aki azért keresi fel Juliette-et, hogy az eddig csak egy újság hasábjain át szerelmi tanácsokat adó újságírólány végre oldja meg élete problémáját: ne szeressenek bele lépten-nyomon halálosan a lányok s asszonyok.
Az unatkozó Juliette végül elhatározza, hogy a házukban lakó különös, komor alakot, akit húgával csak Tartuffe-nek gúnyolnak, fogja meghódítani. Kezdetben a lány szemszögéből - és így az ő élénk fantáziájának torzításain keresztül - figyelhetjük a férfit: pisztoly,halálos fenyegetés, az iskolából elráncigált kislány, egy titokzatos tartalmú láda vagy egy kétes környéken lebonyolított pénzátvétel...
Ami igazán megragadott ebben a filmben, hogy bár végig stabilan egy romantikus vígjáték pályáján mozog, folyton kikacsingat, és jelzi, ezen és ezen a ponton akár alakulhatna másként is a történet, történhetne radikális műfaji hangnemváltás is. Mert az egy dolog, hogy van itt egy lány, aki unalmában mindenféle csacskasággal szédíti a férfiakat, azok meg be is veszik, amit mond, de azért az már mégiscsak más kategória, hogy ennek a fruskának álkulcsai, kész betörőkészlete van egy kis szerszámos ládában, amit teljes magától értetődőséggel használ is. Vagy ugyanúgy másfelé is vehetné az irányt a történet, mikor Juliette-et egy külvárosi mellékutcában rosszarcú férfiak veszik körül: látod, látod, kislány, maradnod kellett volna a belvárosi, egymással felcserélhető ficsúrok szédítésénél, és nem sötét ügyekbe keveredni. De persze a film csak felvillantja ennek lehetőségét, miközben a jelenet épp megfelelő alkalom arra, hogy a nagyobb bajtól a lányt épp "Tartuffe" mentse meg, s így végre a néző is megismerhesse, kicsoda valójában az addig csak elmosódott oldalprofilból látott és elsősorban a komor öltözéke miatt megjegyezhetőnek tűnő alak.
Antoine (Michel Vitold), ötvenes ügyvéd, sok megoldandó problémával, komoly, felelősségteljes munkával (többek között fiatalkorú bűnelkövetők védőügyvédje), tapasztalt férfi, aki számára kifejezetten kikapcsolódást jelenthet, hogy leleplezi egy fiatal lány e viszonylatban mindenképp ártatlan kis játszadozásait. Juliette pedig próbálkozik és próbálkozik: nem igaz, hogy ez a férfi ne dőljön be valamelyik trükknek, hát hiszen mégiscsak férfi.
 |
| Juliette (Marina Vlady) épp a megmentésre váró ártatlanság szerepében |
De ahogy az már lenni szokott, persze az unja a legjobban, aki mindezt a legügyesebben, a leglazábban, a legprofibban űzi. Juliette is idiótának tartja az őt körülvevő férfiakat - a film egyik fontos jelenete, mikor ezt ki is mondja, miközben az asztalnál ülő férfiakat sorra mutatja a kamera -, egyik bárgyúbb mint a másik. Nem jelent igazi kihívást sem a húga főnöke, sem az az esetlen, csúnyácska és ráadásul pösze fazon, aki azért keresi fel Juliette-et, hogy az eddig csak egy újság hasábjain át szerelmi tanácsokat adó újságírólány végre oldja meg élete problémáját: ne szeressenek bele lépten-nyomon halálosan a lányok s asszonyok.
Az unatkozó Juliette végül elhatározza, hogy a házukban lakó különös, komor alakot, akit húgával csak Tartuffe-nek gúnyolnak, fogja meghódítani. Kezdetben a lány szemszögéből - és így az ő élénk fantáziájának torzításain keresztül - figyelhetjük a férfit: pisztoly,halálos fenyegetés, az iskolából elráncigált kislány, egy titokzatos tartalmú láda vagy egy kétes környéken lebonyolított pénzátvétel...
Ami igazán megragadott ebben a filmben, hogy bár végig stabilan egy romantikus vígjáték pályáján mozog, folyton kikacsingat, és jelzi, ezen és ezen a ponton akár alakulhatna másként is a történet, történhetne radikális műfaji hangnemváltás is. Mert az egy dolog, hogy van itt egy lány, aki unalmában mindenféle csacskasággal szédíti a férfiakat, azok meg be is veszik, amit mond, de azért az már mégiscsak más kategória, hogy ennek a fruskának álkulcsai, kész betörőkészlete van egy kis szerszámos ládában, amit teljes magától értetődőséggel használ is. Vagy ugyanúgy másfelé is vehetné az irányt a történet, mikor Juliette-et egy külvárosi mellékutcában rosszarcú férfiak veszik körül: látod, látod, kislány, maradnod kellett volna a belvárosi, egymással felcserélhető ficsúrok szédítésénél, és nem sötét ügyekbe keveredni. De persze a film csak felvillantja ennek lehetőségét, miközben a jelenet épp megfelelő alkalom arra, hogy a nagyobb bajtól a lányt épp "Tartuffe" mentse meg, s így végre a néző is megismerhesse, kicsoda valójában az addig csak elmosódott oldalprofilból látott és elsősorban a komor öltözéke miatt megjegyezhetőnek tűnő alak.
Antoine (Michel Vitold), ötvenes ügyvéd, sok megoldandó problémával, komoly, felelősségteljes munkával (többek között fiatalkorú bűnelkövetők védőügyvédje), tapasztalt férfi, aki számára kifejezetten kikapcsolódást jelenthet, hogy leleplezi egy fiatal lány e viszonylatban mindenképp ártatlan kis játszadozásait. Juliette pedig próbálkozik és próbálkozik: nem igaz, hogy ez a férfi ne dőljön be valamelyik trükknek, hát hiszen mégiscsak férfi.
Észrevétlenül csúszik át a történet valami sokkal komolyabba, amikor már bizonytalanságot és félelmet szül, ha nem tudjuk, vajon a másik nem még mindig csak játssza-e, hazudja-a szerelmet, miközben azt szeretnénk, igaz, valós legyen az érzés. Mert van, amikor már valódi tétje van minden mozzanatnak.
A film vége sem egyszerű, banális egymásra találás, sokkal inkább valamiféle felszabadulás, megkönnyebbülés, ami persze magában hordozza azt is, hogy ha két ember igaz énjével fordul egymás felé, az nem holmi bohó táncikálás a folyóparton piknikezés közben ( - utalás a film egyik jelenetére). A zárlatra, vagyis pontosabban a zárlat felé vivő útra is érvényes, hogy megmarad a romantikus vígjáték medrében, de az utolsó pár jelenetre végig ráveti árnyékát a tragédia lehetősége is. Akár a korkülönbség és az életmód eltérő mivoltja miatt aggódó férfi, akár a megkomolyodó lány részéről. (Legerősebb ez a sejtetés akkor, amikor a fürdőszobában készülődik Juliette, épp kibontja a haját, olyan mély szomorúsággal az arcán, mintha valami döntő lépésre határozta volna el magát, miközben eszünkbe juthat a film elejéről, hogy a lány szokása a fürdőkádban lebukni a víz alá, és úgy maradni, ameddig csak bírja.)
A film egyébként nagyon sok már-ár abszurdba forduló, vagy épp erőteljesen a vizualitáson alapuló poénnal játszik. Egyet emelnék ki belőle: Juliette a szerkesztőségben azt gépeli az írógépbe, hogy unatkozom, unatkozom, s csak jó pár vágás után derül ki, hogy annyira nem tud mit kezdeni már magával, hogy mindezt lábujjaival teszi.
Mindehhez hozzájön még, hogy bár férfi rendező alkotása a film, mégis kimondottan önironikusnak hat a két fő női karakter ábrázolása. Nem véletlen, hogy úgy jöttem el a Ráth György utcából, hogy szeretnék még máskor is Michel Deville-filmeket nézni.
*Netes adatbázisokban inkább A hazug lány címen fut.
Mindehhez hozzájön még, hogy bár férfi rendező alkotása a film, mégis kimondottan önironikusnak hat a két fő női karakter ábrázolása. Nem véletlen, hogy úgy jöttem el a Ráth György utcából, hogy szeretnék még máskor is Michel Deville-filmeket nézni.
*Netes adatbázisokban inkább A hazug lány címen fut.