Sok hűhó semmiért

(Sokak szerint a tavalyi év regénye. Fontos mű. Számomra is, több okból is. És fontos az a szöveg is, amit írtam róla pár hónapja. Gyakran hivatkozom mindkettőre. Éppen ezért - mivel az eredeti közlésnek helyet adó portál a következőkben átalakítás miatt előreláthatóan gyakran elérhetetlen lesz - hasznosabbnak láttam a kritikámat ide is feltenni.)

Köztudott, hogy az internet széles tárháza a legkülönfélébb összeesküvés-elméleteknek. A minap például azt olvastam valahol, hogy az ebolát Bill Gates találta ki, mivel az a célja, hogy később az ellenszernek hazudott méreggel irtsa ki az emberiséget. A sok ehhez hasonló zagyvaság közt talán fel sem tűnt volna ez az elmélet, ha történetesen nem egy időben olvastam volna Péterfy Gergely Kitömött barbár című regényével, aminek az egyik fontos cselekményszála az 1833-as kolerajárvány és az azt kísérő lázadás.

Akinek nem rémlik már az iskolában tanultakból az esemény, annak a regényben leírtak is elég támpontként szolgálhatnak: 1833-ban kelet felől tör be a járvány az országba, és ez épp megfelelőnek bizonyul arra, hogy vele együtt a mélyben lappangó társadalmi problémák is eszkalálódjanak. A parasztok fellázadnak, mert azt hiszik, hogy a kutakba szórt fertőtlenítőszerekkel uraik tulajdonképpen meg akarják mérgezni őket. Péterfy Gergely regényében mindezt Török Sophie, a történet elsődleges narrátora beszéli el, aki férjével – a járványt végül túl nem élő – Kazinczy Ferenccel együtt maga is részese az eseményeknek.

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, az emberek azóta is inkább kapaszkodnak babonákba, ha életükre is veszélyes, addig nem ismert jelenségről van szó, és könnyen találnak bűnbakot olyasvalakiben, akinek léte nehezen felfogható (mert például akkora vagyona van, hogy az egyszerűen elképzelhetetlen a számukra). Pedig úgy hírlik, az eggyel korábbi, az a bizonyos tizennyolcadik, a fény évszázada volt, az emberiség kilábalása a kiskorúságából, a szabadság, egyenlőség, testvériség korszaka, amikor nagyon sokan hittek abban, hogy a tudáshoz való hozzáférés akkori viszonyok szerinti demokratizálódása jobbá teszi majd a világot. Napjainkban pedig az internetnek köszönhetően vagyunk hajlamosak hasonló idealisztikus ábrándokat kergetni, s ha elfogadjuk azt a nézetet, miszerint a történelmi regény mindig kicsit saját korunkról is szól, akkor talán ez lehet az egyik fontos összekötő kapocs a regényben megjelenített kor és az olvasó saját mindennapjaiból merített élettapasztalata között. Egyébként is, szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy Péterfy regénye ne épp abban a korszakban játszódjon, s nem csak azért, mert a főszereplői valóban élt – és épp akkor élt – személyek. Hisz hol máshol válhatna ennyire végletekig fokozottan ingerlővé, hogy egy embert kitömnek, kiállítanak, mutogatnak, majd mikor már nem kell, félretesznek egy eldugott raktárhelyiségbe, ha nem a 18. században, amikor annyi magasztos eszme született az emberi nemről, miközben testének vizsgálata a természettudomány fellendülése következtében nem egy olyan eljárást is magával hozott, amelytől a mai kor embere elborzad.

A Kitömött barbár, mint ahogyan a címéből is sejthető, nem árul zsákbamacskát, rögtön az elején megtudjuk, hogy a címszereplő egy Bécsben élt színes bőrű férfi, Angelo Soliman. A történet vázát pedig az adja, hogy fokozatosan fény derül arra, miért is fontos a járványt és lázadást túlélt, immáron özvegy Török Sophie-nak, hogy szembeálljon ezzel a „szoborral” a bécsi Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában. (A nyitómondat - "Ahogy álltam a természettudományi múzeum tetőtéri raktárában, és velem szemben, a vörös szekrényben ott állt a fekete test [...]"  - többszöri, a későbbi fejezetek elején történő megismétlése egyébként jól adja vissza az élmény szavakkal nehezen megragadhatóságát, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az elbeszélés nehézségeit.)

A regényben ennek megfelelően több idősík keveredik, Sophie elmeséli a járvány idején történteket, többek között Kazinczy halálát (e tekintetben Péterfy szintén a könyv elején lelövi a poént, s az eléje illő történetet majd csak később ismerhetjük meg), de egy másik perspektívát használva végigvezeti az olvasót mindkettőjük teljes életén. Ebbe illesztődik bele aztán a Kazinczy által élete utolsó napjaiban elmesélt történet barátjáról, Angelo Solimanról.

Péterfy Gergely regényének kulcsszava az idegenség, és ezt több oldalról körbe is járja, legyen akár szó arról, hogy Angelo magán viseli ezt az érzést már pusztán létezésével is, miközben Kazinczyék életmódjukkal válnak idegen testté az északkelet-magyarországi tájban, akárcsak a sikertelenül betelepíteni próbált magnóliájuk. Mindez azonban egyáltalán nem egysíkú és szájbarágós tanmese arról, hogy az előítéletek és sztereotípiák rosszak, és hogy bármiféle mássággal szemben érzett idegenségérzetünket tessék minél hamarabb legyőzni. Péterfy sokkal összetettebben és árnyaltabban ábrázolja a problémát, kezdve azzal, hogy főhősei sem kizárólag pozitív és az olvasó feltétlen szimpátiájára számító emberek. Mert hiszen nem csupán arról van szó, hogy Kazinczy életét gyerekkorától kezdve megnyomorítják elsőszülött státuszára irigy öccsei, hogy még a parasztok is gúnyolódnak rajta, mert nem úgy viselkedik, ahogy a többi környékbeli nemes. Nem csak arról, hogy a magyar kultúra egyik nagy hatású személyiségéből csúfot űznek, mert számára a pallérozott elme és a kifinomult lélek fontos értékek (ahogy feltehetőleg a regény olvasója számára is, hiszen épp egy regényt olvas). De ezzel együtt megkerülhetetlen az a motívum is, hogy Kazinczy nem csupán a német felvilágosodás kiemelkedő alkotóinak műveit tartja követendő példának, de azok magánéletét, privát szokásait is utánozni kívánja. Ebben a fénytörésben egy pillanatra fonákjáról mutatkozik meg a történet, s kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy még egy Kazinczy is kicsit zöld, kicsit savanyú, de a miénk.

A fonákjáról láttatás az Angelo életét elmesélő történetszálban is jelen van. Akad ugyanis rajta kívül még egy fekete férfi Bécsben, az állatgondozó Pietro Angiola, akivel személyes konfrontációba is keveredik, hogy aztán végül ugyanabban a tetőtéri szertárban végezzék. Pietro létezése kevésbé zavarja a bécsieket, miközben az állatkertben ijesztgeti a gyerekeket, tökéletesen megfelel az emberek róla alkotta képének. Angelo ellenben élete jelentős részében a legfelső körökben mozog, és messze átlagon felüli műveltséggel bír. (E tekintetben persze érdekes eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha első főúri „tulajdonosa”, Lobkowitz herceg egy nála gyengébb szellemi képességű fiúcskával szándékozik az úri társaság előtt villogni.) Nem csupán megjelenése, de az ehhez köthető ostoba, szűk sztereotípiák közé be nem kényszeríthető életútja is hozzájárul az idegenség érzéséhez. A regény pedig végigveszi, hogy a különböző társadalmi rétegek tagjai hogyan is viszonyulnak ehhez, sőt még olyan apróságokkal is megajándékozza olvasóit, hogy mennyiben módosul a külvárosi, bizonyos fokig marginalizálódott figurák viszonya Angelo személyéhez ahhoz képest, mikor még a herceg libériáját viseli, s akkor, amikor a társadalmi rang nem ad már számára effajta védettséget.

Egy pont akad, ahol a párhuzamosan mesélt életrajzok révén egymásba játszott kétfajta idegenség radikálisan eltér egymástól: míg Kazinczy eljátszhat a gondolattal, hogy hagyja a fenébe addigi (már a börtönévek utáni) életét, kilép a kisnemesi közegből, és névtelen-jeltelen életet él a szolgálólánnyal, akit családtagjai – egy újabb megalázási kísérletként – épp nyakába próbálnak varrni, addig Angelo nem szabadulhat meg bőrétől. Ahogyan a regény egyik lélektani csúcspontja érzékelteti, még halálában sem, mert hiszen hiába jut el az öngyilkosság gondolatáig, be kell látnia, neki nem járna a névtelen szerencsétlenek jeltelen sírja, ő holtában, személyes tragédiájában is csak egy mutogatnivaló különlegesség lenne.

Végül aztán tényleg ez a sors jut neki, és attól válik mindez még nehezebben emészthetővé, hogy ha rövid időre is, de a történet vége felé úgy tűnik, olyan emberek közé kerül, akik egyenlőnek tekintik őt önmagukkal. Ám a fény évszázada csupán egy villámlásnyi illúzió, és a fejekkel együtt a szép eszmék is porba hullnak. Sok hűhó semmiért. Maradnak az előítéletek és sztereotípiák, marad a tudatlanság, meg az ebből időről időre kirobbanó agresszió. Azóta is, egyfolytában.

Akik pedig Angelo barátai voltak egykor (vagy legalább is annak tűntek), olyan magától értetődőséggel asszisztálják végig az új hatalom erőfitogtatásaként is értelmezhető – ti. még ezt is megtehetik – preparációt, mintha csak Hamvas Béla Karneváljának észrevétlenül maszkot váltó szereplői közül kerültek volna ki. Csak Kazinczy érzi ennek súlyát (ahogy Hamvasnál is csak Hoppy Lőrinc nem változik), s mert mást amúgy se nagyon tudna, ezt a terhet hagyja végül özvegyére örökségül.

A Kitömött barbár olyan, mint Szophoklész elhíresült rosszul fordított sora: kántálhatjuk fennhangon, hogy sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb, ám a nagy szavak mögött végül is nem más rejtőzik, minthogy semmi nem mérhető ahhoz, hogy az ember milyen borzalmakra képes. Péterfy Gergely könyve – akárcsak például Spiró György történelmi regényei – nem kecsegtet semmiféle illúzióval az emberi nemet illetően, egy rendkívül pesszimista világképpel dolgozik, ám azzal elsőrangúan és mesterien.

Eredeti megjelenés helye: FÉLonline

Kapcsolódó:
Sophie biztos rosszul emlékezett (tudósítás: PIM Művészbarátságok, 2015. január 15. - prae.hu)
Megjelent könyvkritikáim/recenzióim,  teljes lista (2009-)