A nő, akit nehéz volt szeretni

A titok nyitja talán épp az a titokzatosság lehet, ami megmarad még a vége főcím után is. Akkor is, ha a Szász Attila rendezte Félvilág alapvetően nem árul zsákbamacskát, hisz egy megtörtént esetet dolgoz fel, egy olyan gyilkosságot, amiről vagy úgyis hallott már a néző, vagy néhány kattintással könnyedén utánajárhat a neten. A tét tehát az lesz, hogy a szükségszerűen alkalmazandó életrajzi sarkpontok keretein belül miként kelnek életre a karakterek, s hogyan árnyalódnak jelenetről-jelenetre jellemvonásaik. Ebből a szempontból izgalmas, ahogy ez mégsem bomlik ki teljesen, nagyon okosan - hisz száz százalékosan egy ember sem fejthető meg mások számára -, megfejthetetlen titkok egész tárházát hagyva a karakterekben. 





 Nem igazán értem, miért tartottam előzetesen a filmtől csupán amiatt, mert A berni követ számomra kifejezetten nagy csalódás volt. Hisz irodalomtörténészként mostanság épp ezzel az elméleti témával foglalkozva, tudom jól, hogy a gond azzal lehetett, ahogyan '56 megítélése épp megtorpant a senkiföldjén a kommunikatív emlékezetből a kulturális emlékezetbe való átmenetben. Lehet kiváló nyersanyag egy izgalmas thrillerhez, de azért csak-csak bezavar egy-két mondat az összképbe - például hogy hiba volt kivégezni Nagy Imrét -, épp azért, mert bár ma már tényleg csak egy film belső szabályrendszerének egyik csúcspontja, azért nem volt még olyan régen az az idő, amikor ilyen és ehhez hasonló kijelentéseknek igazán komoly tétje volt a való életben is.


A Monarchia világa azonban más, ezt mindannyian csupán sokszoros áttételekkel érhetjük el,  sőt, ha úgy vesszük, tulajdonképpen csak egy illúzió az egész arról, hogy hogyan képzeljük el magunknak azt a kort itt és most 2015/16 fordulóján. Ennek megfelelően természetesen a film egy sor olyan klisére,  kötelező "eposzi" kellékekre támaszkodik, amit valószínűleg a nézők jelentős része fel tud előzetesen sorolni,s ha innen nézzük, talán ezen is alapul a siker, nevezetesen hogy az alkotás végül mennyire felel  meg ezeknek az elvárásoknak. S persze a kérdés megint nem az, hogy miből építkezel, hanem hogy miként rakod azt egy kompakt egésszé össze. 

Turcsányi Emília, azaz Mágnás Elza (Kovács Patrícia)  - ma így mondanák - ügyesen épített brandet, ügyesen tudta a lehető legmagasabb áron értékesíteni termékét: saját magát. A Belle Epoque végnapjaiban bizonyára lányok százai vagy tán ezrei gondolkoztak ugyanúgy, mondván, te legyél az, aki eldönti, mennyire is taksálnak, de végigvinni ezt a tervet nyilván csak néhányan voltak képesek. Ő maga két kifejezést emleget cselédlányának, Katónak (Döbrösi Laura), mikor magával viszi az Orfeumba: önbecsülés és méltóság. Nem kevés igazság van ebben, de valószínűleg kellett még a felemelkedéshez némi üzleti érzék és jó adag szerencse is.

A filmben - ahol a gyilkosság előtti néhány napba sűrűsödnek össze az események - persze már a zenitjén túljutott Elzát látjuk. 35 éves és a továbbra is magas életszínvonalat egyetlen egy dúsgazdag szerető biztosítja. Jó ez a 35 év, akár hiteles adat, akár csak az alkotók ötlete, egyszerre lesz idegen és ismerős az élethelyzete. Idegen, mert hát egy nőnek manapság sokkal többféle lehetősége van az önmegvalósításra, lehet  orvos, ügyvéd, tudós, művész vagy üzletasszony, és így tovább, a kreativitását kismillióképpen kiélheti, s legyünk őszinték, napjainkban bármi más ötlet kreatívabb annál, mintha valaki az előrejutáshoz egyszerűen a testét kívánja bevetni. 

Ugyanakkor mégiscsak ismerős lehet, hiszen talán ez az az időszak, amikor először bír igazán komoly téttel valaki életében, ha mindent elölről kell kezdenie, ha egész életét új alapokra helyezve újra fel kell magának építenie. Korábban? Huszonvalahány évesként? Ugyan már! Fiatalság, bolondság!  Egy rossz döntést még könnyedén ki lehet igazítani. van idő, energia és kedv. Azonban mire közelebb vagy a negyvenhez, mint a harminchoz, kumulálódnak ezek a hibák és tévedések, miközben egyre sűrűbben és egyre kínzóbban bukkannak felszínre a múltból a  végleg és megmásíthatatlanul elszalasztott lehetőségek. 

A döntési helyzet, amiben Mágnás Elza találja magát, nem egyszerűen a luxust nyújtó gazdag kitartó (aki azonban nyilvánosan nem vállalja fel őt, esze ágában sincs például feleségül venni) és a padlásszobában lakó csóró költő  (aki viszont mindenét megosztaná vele) közti választás kliséje. Legalább annyira szól ez arról is, hogy mennyiben tudja hátrahagyni azt a mítoszt, a mágnáselzaságot, amit felépített. És még csak nem is egyszerűen arról van szó, hogy mindez szimplán hiúsági kérdés, hiszen ha csak kicsit is megkapargatjuk a felszínt, akár arra a megállapításra is juthatunk, hogy ennek a nőnek tulajdonképpen saját mítoszán kívül nincs semmije. És van egy sor olyan helyzet az életben, amikor még ezt sem tudja hasznára fordítani, hiszen ha nem született nemesnek, akármennyi pénzt is kínál, az előkelő női társaság nem fogadja be. 

Bár sorsa elég egyértelmű, mégis - vagy talán épp ezért - az ő karaktere tűnik a legtitokzatosabbnak a történetben. .Kovács Patrícia pedig a hanghordozásával adja hozzá a legtöbbet. Egy cinikus, fásult, néha meglepően nyers hangot, melynek filmbeli tulajdonosa  bizony legalább annyira megkeseredett figura, mint Rózsi, a házvezetőnő (Gryllus Dorka), csak a harisnyatartók, a színes nagy kalapok, az ékszerek és a cigarettaszipka valamelyest időről-időre feledtetni tudja mindezt. 

A Félvilágban alapvetően három női karakter - azt is mondhatnánk, három archetípus - feszül egymásnak. Érdekes azonban, ahogyan van egy közös metszéspontjuk, a sokat emlegetett Jeanne d'Arc. A cselekmény része ugyanis, hogy Elza szeretne egy filmben szerepelni, és hogy igazán nagy dobás legyen, hát éppen az orleans-i szüzet kívánja alakítani. Ugyanakkor mindhárom női főszereplőben van valami Johannából, és igazán akkor érdekes a történet, mikor ezek a karaktertöredékek szembesülnek egymással. 

A színész teljesítményt tekintve Gryllus Dorka alakítása tűnik a legerősebbnek, de ebben közrejátszik egyrészt, hogy egyáltalán nem ilyen szerepeket  szoktunk meg tőle, másrészt pedig, hogy Rózsi alakja van a legjobban, legexplicitebb módon kibontva a főszereplők közül, azaz a másik kettőhöz viszonyítva benne a legkevesebb a titok. Könnyű elhinni róla, hogy frusztráltságában, besavanyodottságban, bigottságában és elfojtásai mélyén maga a legsötétebb lelki pokol tombol ebben az egykor szintén kurtizánként kenyerét kereső negyvenes nőben. És talán ezért érezhetjük úgy, hogy nehezebb dolga volt  Gryllus Dorkának a másik két színésznőhöz képest, mindazonáltal kiválóan vette ezt az akadályt.

Ahogyan persze Döbrösi Laura is. Bár a szende szűz karakterében mindig benne van a csapda, hogy erőtlennek, jelentéktelennek hat és háttérbe szorul a romlott nők alakjaival szemben, de nem  úgy Kató, aki energikusan ártatlan és üde, és bizony ott van benne az a bizonyos önbecsülés és méltóság is, de sejthető, hogy ezeket majd másként fogja kamatoztatni az életben, mint ahogyan Elza tette.    

 A Félvilág - bár akad benne néhány impozáns külső jelenet, a ködös-párás budapesti utcákon végighajtó lovas hintókkal - alapvetően végig megőrzi kamaradarab jellegét. A kevés helyszínre, leginkább egyazon  lakás zártságába besűrített jelenetek pedig csak fokozzák a feszültséget és a megjelenített történelmi korhoz illő fülledtséget. A többi szereplő közül egyedül a kitartót, Max Schmindtet játszó Kulka Jánost érdemes megemlíteni, de őt most kivételesen azért, mert úgy tűnt, valahogy nem igazán találja helyét ebben a szerepben. Talán mert a három nő markáns kitűnéséért, dominanciájáért cserébe eleve kevésbé kidolgozott az ő karaktere. A többiek pedig még ennyire sem, csupán felskiccelt vázlatai bizonyos típusoknak, (az ifjú költő, az előkelő úrinő, a mádám, a volt kuncsaft, stb) 

Az összképet tekintve azonban nem is alakulhatott volna másként, mert így lett azzá a Félvilág, ami: egy izgalmas, emlékezetes, lebilincselően egyedi hangulatú új magyar kosztümös tévéfilm.