Megfelelni az elvárásoknak

A hossza, vagyis pontosabban szólva a rövidsége a leginkább zavaró. Ezt a kellemetlen érzést erősíti, ha belegondolunk abba, hogy az események, melyekről a könyv szól, alig egy éve történtek, s lám itt van, kézbe vehető egy napló(szerűség), nem csupán eredetiben, de már magyar fordításban is.



2015. november 16-án  14:18 perckor Antoine Leiris francia újságíró kiposztolt  a Facebookra egy hosszú szöveget azzal a felütéssel, hogy "Csak azért sem gyűlöllek titeket". A férfi három nappal azelőtt vesztette el feleségét: Hélène is a párizsi Bataclanban tartózkodott, mikor a terroristák az épületbe rontottak, s egyike volt azon 90 embernek, aki nem élte túl a támadást. Antoine, a férj ezalatt otthon tartózkodott Melvillel, 17 hónapos kisfiukkal.


A Facebook-poszt lényegében arról szólt, hogy a férfi nem hajlandó megtenni azt a szívességet a gyilkosoknak, hogy gyűlölje őket, és a kisfiát sem gyűlöletre neveli majd, hanem arra, hogy boldog és magabiztos ember legyen. Ott, abban a szituációban, azoknak a napoknak a döbbenetében érthető módon a poszt nagyon hamar világhírre tett szert, a BBC még egy videót is készített, amelyen Leiris felolvassa a szöveg angol fordítását.


A nyílt levél szerepel a könyvben is, melynek cselekménye mindössze 12 napot fog át, a terrortámadás estéjétől addig a mozzanatig, hogy Leiris először viszi ki a kisfiút édesanyja sírhelyéhez. Egyébként is Melvil a cselekmény mozgatórugója, egy 17 hónapos kisgyermekről folyamatosan gondoskodni kell: etetni, fürdetni, öltöztetni, bölcsődébe vinni, bölcsődéből hozni, stb. A szerző reflektál is erre: "Péntek óta Melvil az idő egyedüli ura. Karmester módjára vezényli pálcájával az életünket. Az ébredést, az étkezéseket, a délutáni alvásokat, a lefekvéseket."

Így jutunk el például  a szereplőkkel együtt egészen a bölcsődéig, ahol a többi anyuka összeáll, hogy "Melvin minden nap kapjon valami finomságot, amin érződik egy anya szeretete", azaz minden nap más szülő hoz egy adag házilag készített bébiételt. Amit azonban a kisfiú nem eszik meg, rendre a kukába landol, de ezt a játékot - mások segíteni akarását nem utasíthatják vissza - el kell játszani. 

Maszkok, szerepek, elvárások. Örök téma. Leiris úgy fogalmaz, hogy amikor megérkezik a bölcsődébe, "mindegyik gondozó álarcban van. Halotti karnevál." Amikor összefut ismerősökkel, a máskor felszínes "hogy vagy?" kérdés modalitása is megváltozik. "Mindenki találkozni, beszélgetni akar velem, megérinteni. Totem vagyok." A világszerte ismertté vált Facebook-poszt miatt pedig idegen emberek is leveleket írnak neki, mondván: "Önt érte csapás, és Ön ad nekünk bátorságot".

Az író (főszereplő) egy sor (szerep)elvárással találja magát szemben. Szabad-e rosszkedvűnek lennie? Vagy éppen jókedvűnek? Mi van, ha túl hamar lép túl a gyász stádiumán? Mi van, ha túl későn? Szabad-e ismerkednie járnia? Szabad-e újra szerelmesnek lennie? És szabad-e megmondani a bölcsődében az anyukáknak, hogy ne készítsenek házi bébiételt, mert azt Melvil úgysem eszi meg?  Ez egy hosszú, sok "Szabad-e...." kezdetű mondatot tartalmazó rész a szövegben. Én pedig a végére odatenném még ezt a mondatot:

Szabad-e a családunkkal történt tragédiáról nem megjelentetnem egy könyvet? Szabad-e nem megfelelni annak az elvárásnak, hogy az (idegen) emberek tudni szeretnék, mi van azzal a kisfiúval, aki elveszítette édesanyját?

A könyv utolsó fejezetében Leiris mesél arról is, hogy a könyvet "a levél után másnap, talán még aznap este kezdtem írni." Az önterápiás cél elvitathatatlan. A sietség pedig, hogy minél hamarabb kész legyen a mondanivalójával, egy ponton valamiképp rokonítható azzal, amiről Tóth-Cifra Júlia mesélt az októberi Előhíváson: Esterházy Péter azért írta meg a Hasnyálmirigynaplót, azért formálta könyvvé a feljegyzéseit, mert mihamarabb szeretett volna ezen a témán túllépni, más ötleteivel foglalkozni, épp azt akarta, hogy ne ez legyen az utolsó könyve. Ám a Csak azért sem gyűlöllek titeket esetében ez a Facebook-poszt (azaz a levél) sztori nagyon megzavarja helyzetet, egy olyan mederbe tereli a szöveget, ami nem feltétlenül áll jól neki.  Ugyanakkor ha innen nézzük, érthető, miért hat olyan kurtán-furcsán az egész, miért csak arról a 12 napról szól?  Ami ugyanis végül könyvformájában megvalósult, olyan, mintha egy blog lenne, ami 12 poszt után lendületét veszti, kifullad. És igen, akkor is bogként működik, ha amúgy kinyomtatott, összefűzött, kézbe vehető, lapozgatható formában olvassuk. 

Vagyis nem veszi figyelembe, hogy közben történt egy mediális váltás. Ami egy Facebook-posztban rögtön egy a nyugati civilizációt megrengető eset után aktuális és ütős, és  az olvasó már eleve a "történetbe" érzelmileg bevonódott állapotban olvassa ezt a szöveget, hiszen ilyenkor szomjazzuk az eseményekkel kapcsolatban az újabb és újabb információkat, addig  egy könyvvé nyújtott egykori online közegben posztolt szöveg akárcsak néhány hónappal később is (a könyv franciául a Fayard kiadó gondozásában jelent meg 2016 március 30-án), egy teljesen más érzelmi-hangulati, más érdeklődési szintű befogadással kell, hogy megbirkózzon.  

Szerintem el kellett volna engedni ezt az elgondolást, hogy minél hamarabb könyv legyen ebből a történetből. Vagy másik megoldás: első körben az online publikáció formáját (például blog) választani.  Máskülönben várni két-három évet , és akkor is sokan emlékezni fognak még a sztorira, hogy volt egy pasas, aki egyedül maradt egy tizenhét hónapos kisfiúval, és kiposztolt egy nagyon megható, felemelő, és a párizsiak akkori érzéseit (nem fogunk sem félni, sem gyűlölködni) megragadó levelet. Csak néhány év a kiforráshoz, és mindjárt más a perspektíva, máshova esnek a hangsúlyok, más a struktúra, s jobban kiteljesedik maga a történet. Mert egyébként a Leiris által használt költői képekben és az alapvetően a hétköznapitól (f)elemelt, a témához illő mértékben patetikus, lírai beszédmódban bizony ott rejtőzik a mélyben a szépírói szándék is. Annak felszínre jutásához, kiteljesedéséhez azonban sokkal több idő kell. 


Antoine Leiris: Csak azért sem gyűlöllek titeket
Libri, 2016
Fordította: Vargyas Zoltán
Üzemeltető: Blogger.