Kritikus kedd #1
Avagy mit írtak mások azokról a könyvekről, melyekkel én magam is foglalkoztam. (A könyvcímek linkjei az én szövegeimhez visznek.)
Zoltán Gábor: Orgia (Kalligram, 2016.)
"Némi rossz érzés támadt bennem ezzel a valóban orgiaszerű brutalitássorozattal kapcsolatban: hogy nem csupán a csoport izgalmának fenntartásához kell ez a folyamatos fokozás, hanem az olvasó érdeklődésének elvesztésétől való félelem is sorjáztatta így a helyzeteket. Az olvasó – legalábbis ez az olvasó – többféle állapoton megy keresztül: először a zsigeri undoron, majd a rémült döbbeneten, hogy emberek ilyet képesek tenni egymással, a reményen, hogy ő – Zimbardo ide vagy oda – nem kerülhetne ilyen helyzetbe, nem lenne kárörvendő, vagy akár csak részvétlen szemlélője sem az utcán kísért áldozatoknak, majd végül a fásultságon, hasonlóan azokhoz a lakókhoz, akik már meg sem ütköznek a belső udvarokban temetetlenül heverő hullákon."
"A fizikai és nyelvi agresszió nyers ábrázolását tovább fokozza azoknak a reflexióknak a gyilkos iróniája, amelyek a nyilas szereplők érzelmi viszonyulását tükrözik. Ilyen például az, amikor mérnöki rajzszögekbe fektetik a foglyokat, majd az elbeszélő megjegyzi, hogy „szívből megszerették” a többiek Nidosi nevű társukat, aki kieszelte a tortúrát, vagy amikor egy szép lány perzselését „mulatságos módon” egy disznóéhoz hasonlítja egyikük. Hasonló célt szolgálnak a már-már Sade-ot idéző pornográf tömegjelenetek is. Megállapíthatnánk, hogy az eredendően pozitívnak számító fogalmaknak (pl. humor, erotika) a kegyetlenséggel való összemosása mindenféle evidenciát megkérdőjelez, így egy olyan világban találjuk magunkat, ahol nem léteznek a jó vagy a rossz alapvető kategóriái."
"Zoltán Gábor Orgia című regényének kiindulópontja pontosan ez: a hely emlékezete. Az 1944-ben játszódó cselekmény fullasztóan szűk és kényelmetlenül ismerős térben, a budapesti Városmajorban játszódik. A szöveg testközelbe hozza a magyar nyilasok minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen cselekedeteit, lehetetlenné téve ezzel a felelősség hárítását és még eggyel elodázhatatlanabbá a múlttal való szembenézést."
"A kötet egyik rejtett tematikus csomópontja nem más, mint a maszkulinitás – nem nehéz észrevenni, hogy a nők csak megfáradt anyaként, a vágy tárgyaként, esetleg gonosz exként bukkannak fel – így az sem véletlen, hogy az erőszak afféle antropológiai konstansként ott lappang minden novellában. A két szál explicit módon a Gerelyben ér össze, abban a beavatástörténetben, mely a férfivá válást az értelmetlen pusztítással kapcsolja össze: a sportmotivika, az agresszió ábrázolása és a példázatos jelleg ebben a novellában erősen (egy kicsit talán túlságosan is) Dragomán György műveire emlékeztet."
"A Szöllősi Mátyás kötetében körvonalazódó miszticizmus (transzcendens érzékenység) pedig szinte egyedülálló a kortárs prózában. A novellaciklusban együtt van jelen a reális és a misztikus, utóbbi egyfajta költőiséget kölcsönözve a szövegvilágnak. A mindent átható, ég felől süllyedő fehér sugárzás, a fény misztikája, a megváltás lehetőségét közvetítve a lehető legközelebb van a kulcsszereplőkhöz, s közben mégis egészen távol, elérhetetlen marad. Nemcsak az égi jelenség, de az e köré épülő, “gyere ki a fényre”-cselekvést ösztönző szimbolikussága is titokzatos, rejtélyes, érthetetlen, homályos számukra, melyből erőfeszítéseik hiánya is fakad. A misztikum részeként értelmezhető az is, hogy kiútkeresésként sokszor olyasvalamibe vagy valakibe kapaszkodnának, amely megfogható lenne ugyan, ám mégis megfoghatatlan marad számukra."
"Bár a megszólaló hangok hasonlóak és a nyelvi regiszter nem változik markánsan, a Váltóáram izgalmas olvasmány. A hiánytörténetek csavarosak, a karakterekkel együtt szorongva összefüggéseket sejtetünk: a novellák között van átjárhatóság, az egyes elbeszélések szereplői, tragédiái egy-egy pillanatra látszanak egy másik történetből is. Ez a kapcsolódás nem zavaróan direkt, inkább olyan, mintha a Betelgeuse csillag fénye az egyik történetben megvilágítana valamit, aminek árnyéka a következő szövegben egy sötét foltként jelenik meg, akár egészen konkrétan, vérfolt formájában is."
Hevesi Judit: Holnap ne gyere (Magvető, 2017.)
"A kötet végén a hosszúra sikeredett köszönetnyilvánítás azt a benyomást kelti, hogy a szerző a könyv gyengeségeit a nevek erősségével ellensúlyozza, hogy lám, nem akárkik segítettek a versek, egyáltalán, a kötet létrejöttében. Mintha Szabó T. Anna vagy Morcsányi Géza nevével lenne megtámasztva a különben gyenge lábakon álló kötet. „és kicsit tényleg lehetnék megengedőbb / azokkal, akik nem értékelik a verseimet,” – írja Hevesi, ennek reményében csukom be én is a könyvet."
"A Holnap ne gyere verseivel talán a legfőbb gondom az, hogy mintha nagyon is tetszeni akarnának: a versek meg vannak írva, nagyon is fel vannak építve, erőteljesen poentírozottak, jól hangzó, mélyenszántó kijelentésekkel tarkítottak. Egy párkapcsolati veszteségszituáció kibontása a kötet, a költemények a szerelmi csalódás utáni elengedés és gyászmunka, illetve a megelőző kötet problematikáját folytatva az emlékezés és a felejtés nehézségének helyzeteit és eseteit járják körül, középpontjában a már ott nem lévő, de még (lelki-érzelmi szempontból) kísértő másikkal, a versek gyakori megszólítottjával. A kötet működhet a szimpatikus olvasás során, ám esztétikai szempontból kevéssé érzem maradandónak. Maga a koncepció nem jelent újdonságot az utóbbi idők lírájában, de erre valójában nincs is szükség: a szerelmi bánat örök, és örökre újra is kell mesélni."
"A szakítóversek annyira hozzátartoznak a magyar irodalom általános képéhez, hogy sokszor azt érezzük, már kínos hozzájuk nyúlni. Hevesi Judit nemcsak hogy hozzájuk nyúlt, de elemi érzékenységgel és lenyűgöző aprólékossággal tette. És bár biztosan lesznek, akiket pont ez a hozzáállás riaszt el a kötettől, mégis ebben áll Hevesi Judit költészetének sajátossága, és ez az, amely a Holnap ne gyere kötetet igazán fontossá teszi."