Nem kell(ene) ezt túlmagyarázni
Alapjában véve szkeptikus vagyok az "ezt a szöveget úgy csempészték ki valahonnan, így most a nyugati polgár is megtudhatja, milyen az élet arrafelé"-típusú kiadványokkal szemben. Tapasztalatom szerint épp az ilyen könyvek nem mozdítják ki az olvasót a konfortzónájából, hiszen az veszi kézbe őket, aki tudja, hogy meg szeretne döbbenni, és csak annyit kap, amennyit amúgy is előzetesen elvárt a terméktől.
Ezzel a szkepszissel és hátam mögött egy inkább csalódásnak mondható olvasási tapasztalattal vágtam neki Pan-dji Vádirat című könyvének. A Libri gondozásában megjelent kiadványra épülő marketing a szokásos motívumokkal dolgozik: a szöveget úgy csempészték ki, a szerző álnéven publikál, a kiadó vezetője személyesen találkozott a kicsempészővel, most a Nyugat is megtudhatja, stb. A könyv elején rögtön egy A fordító jegyzete című egységgel találkozhatunk, ami engem megint csak bizalmatlan homlokráncolásra késztet. Akarom én ezt egyáltalán? - kérdezem magamtól egy adott pillanatban, majd mikor elkezdtem olvasni az első történetet, határozottan rávágom: akarom.
A Vádirat ugyanis nem napló vagy memoár, amire az ehhez hasonló könyvek esetében elsőként számíthatunk, hanem egy hagyományos novelláskötet, melyben hét elbeszélés található. Az egyediségüket "csupán" az adja, hogy nem magyarországi, luxemburgi, egyiptomi vagy éppenséggel mexikói (most csak úgy random felsoroltam néhány országot), hanem az észak-koreai hétköznapokat ábrázolják.
Hétköznapi történetek abban az értelemben, hogy a legközelebbi, legáltalánosabb, és az olvasó által is jól ismert emberi kapcsolatokról, szituációkról szólnak. Egy férfi el szeretne utazni haldokló anyjához. Egy másik becsapva érzi magát, mert fogamzásgátlót talált felesége szekrényében. Egy apa semmirekellő alkoholistának tartja a fiát. Egy kisgyerek megijed a köztéri szobrok marcona alakjaitól. Stb. A Vádiratot előzőleg nem ismerve akár még egy kreatív kurzuson is fel lehetne adni feladatként, hogy írjanak résztvevők ezen alapmotívumok egyikéből történetet. Aztán jöhetne az összehasonlítás.
Mert nyilvánvaló, hogy másfelé hömpölyögne-kavarogna a történet. Pan-dji elbeszéléseiben minden út a párthoz, a Nagy Vezérhez, de legalább is a házban lakó párttitkárhoz vezet, aki csak úgy felkiabálhat és raportra hívhatja a lakókat. A szereplők többsége az éh- és/vagy fagyhalál szélén van, de gondolataikat még így is leginkább a rendszer működésével kapcsolatos reflexiók töltik ki. Leginkább a félelem a büntetéstől, vagy a megfelelni akarás, a törekvés, hogy működő kis fogaskerekei legyenek a nagy gépezetnek, miközben szinte mindegyik szereplő valamilyen formában kénytelen szembenézni azzal, hogy miféle rendszer is, amely ezt az embertelen szintű engedelmességet várja el tőle. S úgy lesz teljes a kötet, úgy lesz kerek a nagy egész történet, hogy mindenki egy kicsit másként reagál rá.
Az elbeszélések egy részében gyönyörűen végigvitt allegóriákkal találkozhatunk, s noha az elbeszélő az európai olvasó számára talán a megszokottnál egy fokkal jobban kibontja, felfejti a szimbólumok értelmét, egyáltalán nincs szó didaktikusságról. A Vádiratban olyan szépirodalommal találkozhatunk, amelyben a történetmesélés aktusának öncélúsága (ne feledjük, az ember homo narrans, azaz történetmesélő lény) hangsúlyosabbnak tűnik, mint a dokumentálási szándék, hogy itt valami olyasmiről van szó, amiről egyszerűen tudnia kell a külvilágnak. De épp azáltal, mert szépirodalom, hozza közelebb, képes érzékeltetni azt is, amit az alaptörténeteken túl is el kíván mondani.
A hét szöveg egymás után elég is lenne, nincs itt különösebben szükség elő- vagy utólagos magyarázatra. Ám ha már a "kicsempészett kézirat" motívummal csalogatta be a könyv olvasóinak minden bizonnyal jelentős részét, szükségszerű, hogy előbb-utóbb fény derüljön ennek történetére is, erre pedig az Utószóban kerül sor.
Pan-dji: Vádirat (fordította Lengyel György), Libri, 2017.
Hétköznapi történetek abban az értelemben, hogy a legközelebbi, legáltalánosabb, és az olvasó által is jól ismert emberi kapcsolatokról, szituációkról szólnak. Egy férfi el szeretne utazni haldokló anyjához. Egy másik becsapva érzi magát, mert fogamzásgátlót talált felesége szekrényében. Egy apa semmirekellő alkoholistának tartja a fiát. Egy kisgyerek megijed a köztéri szobrok marcona alakjaitól. Stb. A Vádiratot előzőleg nem ismerve akár még egy kreatív kurzuson is fel lehetne adni feladatként, hogy írjanak résztvevők ezen alapmotívumok egyikéből történetet. Aztán jöhetne az összehasonlítás.
Mert nyilvánvaló, hogy másfelé hömpölyögne-kavarogna a történet. Pan-dji elbeszéléseiben minden út a párthoz, a Nagy Vezérhez, de legalább is a házban lakó párttitkárhoz vezet, aki csak úgy felkiabálhat és raportra hívhatja a lakókat. A szereplők többsége az éh- és/vagy fagyhalál szélén van, de gondolataikat még így is leginkább a rendszer működésével kapcsolatos reflexiók töltik ki. Leginkább a félelem a büntetéstől, vagy a megfelelni akarás, a törekvés, hogy működő kis fogaskerekei legyenek a nagy gépezetnek, miközben szinte mindegyik szereplő valamilyen formában kénytelen szembenézni azzal, hogy miféle rendszer is, amely ezt az embertelen szintű engedelmességet várja el tőle. S úgy lesz teljes a kötet, úgy lesz kerek a nagy egész történet, hogy mindenki egy kicsit másként reagál rá.
Az elbeszélések egy részében gyönyörűen végigvitt allegóriákkal találkozhatunk, s noha az elbeszélő az európai olvasó számára talán a megszokottnál egy fokkal jobban kibontja, felfejti a szimbólumok értelmét, egyáltalán nincs szó didaktikusságról. A Vádiratban olyan szépirodalommal találkozhatunk, amelyben a történetmesélés aktusának öncélúsága (ne feledjük, az ember homo narrans, azaz történetmesélő lény) hangsúlyosabbnak tűnik, mint a dokumentálási szándék, hogy itt valami olyasmiről van szó, amiről egyszerűen tudnia kell a külvilágnak. De épp azáltal, mert szépirodalom, hozza közelebb, képes érzékeltetni azt is, amit az alaptörténeteken túl is el kíván mondani.
A hét szöveg egymás után elég is lenne, nincs itt különösebben szükség elő- vagy utólagos magyarázatra. Ám ha már a "kicsempészett kézirat" motívummal csalogatta be a könyv olvasóinak minden bizonnyal jelentős részét, szükségszerű, hogy előbb-utóbb fény derüljön ennek történetére is, erre pedig az Utószóban kerül sor.
Pan-dji: Vádirat (fordította Lengyel György), Libri, 2017.